Múltidéző
Most midőn a turistaság oly nagy lendületet vett, szolgálatot vélek teljesiteni azoknak, kik a vadregényes helyekben szeretnek gyönyörködni, ha a hátszegvidéki havasoknak egyik legszebb pontjára hivom fel a tisztelt olvasó figyelmét.
A szép Hunyadvármegyének hátszegvidéki havasait, a Retyezát hegylánczát még mindig igen kevés turista látogatja s hogy miért, azt itt nem kutatom. S ha néha-néha el is téved ide egy-egy utas, az az őszfejü Retyezát megmászásával3, vagy ha nagyobb vállalkozó, még a Zenoga tavának megtekintésével4 kielégiti vágyait. Hát bizony szép a Retyezát s szép a Zenoga tó is, de hát vannak nekünk ezeknél sokkalta szebb helyeink is és nem is olyan nagy fáradsággal hozzájuthatók.
Én ismerem összes havasainknak minden legkisebb zege-zugát. 13 éves korom óta mint zerge- és medve-vadász és természet-buvár bejártam azoknak minden csucsát és völgyét. Láttam Tirol és Svájcz-szépségeit s igy volt alkalmam fogalmat szerezni a havasi tájképek szépségeiről. Azonban ehhez hasonló szépet, melyre itt a turisták figyelmét felhivni kivánom, mondhatom, hogy még nem láttam, mely nézetemben több angol is osztozik.
Igaz lehet ugyan itt is az a közpéldabeszéd, hogy „kinek a pap, kinek a papné, mig egy harmadiknak éppen a pap lánya tetszik”. Igy tehát elénekelhetjük azt a dalt is, hogy „nem mind szép, a mi szép, ki mit szeret az a szép!” No, de miután a hidegvérü angolokat5 is megtudtam nyerni a magam véleményének, ha épen csalódnék is ez alkalommal, az a boldog hit ringat, hogy mégis lesznek a tisztelt olvasók között többen, kiknek izlésük az enyémmel megegyezik. Megkisértem tehát ez általam feldicsért ponthoz vezető ut irányát leirni. Habár előre elnézést kérek, mert nem birok olyan varázstollal, melylyel kellőleg képes volnék kiszinezni az utat. Vigasztalni fog azonban az az öntudat, hogy ha valaki reá fogja szánni magát e hely fölkeresésére s oda érve a maga valóságába tárul szeme elé a látvány, nem fogja azt mondani, hogy „többet vártam, mint találtam”!
Ha Hátszegről a Retyezát hegyláncz felé tekintünk, három völgyet látunk.
Az egyik a jobb felől lévő: a klopotivai völgy, az ugynevezett Gura Riuluj, melyen a Sebes vize (Riu máre – nagyviz) tört magának utat, hogy a hátszegvidéki térre lehömpölyögjön.
A második a középső völgy, a malom vize, melyen a (Reusor) Kis-viz hömpölyög alá a havasok közül.
A harmadik balról a nuksorai völgy, melyen a (Sibisel) kis-sebes vize ömlik alá.
Ez utóbbi völgybe, mint a mely az utaktól félre esvén, csakis a zergevadászok előtt ismeretesebb s a turisták előtt még el van rejtve, kivánom a turistákat be- és a hegyek amaz általam legszebbnek nevezett pontjára felvezetni.
Ha Hátszegen elláttuk magunkat a szükséges élelmi szerekkel fogadunk egy szekerest Nuksorára (de nem kocsit, mert a merre utunk vezet kocsin nem lehet menni, hanem csak paraszt szekeren). Hajnal hasadtával indulva s a boldogfalui hidon áthaladva, a dombon keresztül jobbra térünk, és csakhamar a Kendeffy Árpád-féle kastély6 mellett Szacsal községhez érünk, hol a Nopcsa Elek br. kastélya7 előtt a Trajánus utjába jövünk bele (a kit érdekel figyelemmel kisérheti). Ez a különben jó ut Szent Péter-falváig tart és itt letérünk az országutról be a faluba.
Szent-Péter-falva épen utunk völgyének torkolatában ez ut kapujaként fekszik. S hogy miért hivják e falut „Szent”-nek, azt a néprege mondja meg nekünk. És hogy ez a néprege ne haljon ki a mostani ivadékkal, ime azt is megörökitem itt.
Ha jó keresztények vagyunk, hajtsunk térdet a falu előtt, melynek ősrégi templomába egy szentnek a kis ujja van eltemetve; – igen csak a kis ujja – igy mondja a rege.
Zaphira sirját, mely a felső-szilvási hegyek és erdők közötti klastromban van8, mindnyájan ismerhetjük, mert regéjét olvashattuk. Tehát a nép rege ez:
Zaphira sirjának „Szent”-jét a szent-péter-falvi lakosok halála után drága pénzen megvásárolták s felrakván szekérre, azt haza akarták vinni, de két ökör nem birta el, befogtak hozzá még kettőt, még tizet, még ötvenet, egész száz pár ökörig, mert csak ennyi volt a községben, de ez a száz pár ökör sem tudta a szent testet elhozni. Ugyan a hegy tetejéig felhuzták többször, de mind annyiszor a tetőről ökröstől együtt vissza csusztak. Látván az emberek, hogy minden erőlködésök hiába való: csak a kis ujját vágták le s ezt is alig birták a 100 pár ökörrel haza szállitani. Mit aztán ős templomukba temették el nagy diszszel. Az Isten eme jó szándékuk és áldozatkészségük miatt megigérte nekik, hogy soha jégesővel határukat meg nem látogatja. Mig ellenben Felső-Szilvás községét, a miért nem becsülték meg „szent”-jöket s pénzért eladták, minden évben jégesővel sujtja s az azon helyen eredt pataknak forrását, mely a községet vizzel látta el, ugy megapasztotta, hogy az most csak is az ott megpihenő vándornak nyujt frissülést, de a faluba folyása megszünt. – Ennyi a néprege! Én igy hallottam és igy adom tovább.
Szent-Péter-falvára betérve a jó utat elhagytuk s nagy köves, döczögős uton haladunk egy széles vizmederbe, melyet most csak a (Sibisel) kis-sebes patak képvisel s virágos rétek, füzesek és berkesek töltenek ki, kétfelől magas vizmartokkal. A rétek zöldje között mint valami óriás gombókat találjuk a nagy köveket, melyeket egykoron a nagy viz árja a havasokról lesodort, utközbe kerekre csiszolt, s itt örök nyugalomra lerakott, melyeket a hant-madár (Saxicola oenante) használ leszálló helyül, valamint a smaragd zöld-gyik reájok mászva sütkörézik a nap melegén.
A völgyen felfelé haladva, majd elérjük Sibisel községét. E mellett is elhaladva a jobb oldali hegyek vérvörös omlásai tünnek szemeink elé a zöldelő nyir-bokrok közül. Utunk nemsokára elhagyja a völgyet s balra, egy fensikra tér, hol Nuksora községet érjük el s igy szekérutunk végpontját.
Itt a zsidó-korcsmához hajtatunk, ki segédkezet nyujt, hogy vezetőt kapjunk s a ki nem akar gyalogolni, havasi hátaslovat is bérelhet itt. (Egy embernek ugy, mint egy hátas lónak is naponta fizetünk 50–80 krt.)
Itt igyekezzünk nem sokat késni, mert még messze vagyunk czélunktól.
Felkészülve s a szükséges vezetővel ellátva, a fensikról ujra a völgybe szállunk a viz mentére, hol egy pár primitiv fűrész és lisztelő malom ragadja meg figyelmünket. Kétfelől itt már magasabb hegyek szegélyezik a viz medrét, melyek nyir-, éger-, mogyoró- és bükk-fa bokrokkal vannak ritkásan benőve. A jobbra fekvő hegynek teteje igen sürün van mogyoróbokrokkal benőve s mikor jó mogyoró termés volt, a medvéknek kedvencz tartózkodó helyül szolgált, hol magam is több maczkónak golyómmal örökös jó éjszakát kivántam9.
A turista azonban ne ijedjen meg, mert a merre át vezeti utja, arra a medve nem jár. Aztán ez abban az időben volt, midőn ez a vidék a medvevadászoknak eldoradója volt, most már nincsen ez igy.
Utunk mind a viz mellett halad lankáson felfelé virágos rétek s bokrok között. Itt láthatjuk, hogy a viznek mily hatalmas ereje van, több helyen látjuk, hogy egy-egy utjába állott sziklatömbre vágott magának 8–10 méter mély és 2–3 méter széles utat.
Balkézre megragadják figyelmünket valami sötét szikla falak, melyeknek mélyedései mintha világos sárga festékkel lennének bemázolva. Ez a sárga kénpor, mely a sziklákra van lerakódva.
Utunk még mind nem havasi jellegü, még mindig a viz folyása mellett lankásan lehajló virágos réteken haladunk. Itt látunk egy a vizből kiálló kövön guggolni egy sötétbarna, fehér hasu kerek alaku madarat, ez a vizi rigó (Linelus aquaticus), mely a viz fenekére olálkodik, s egyszerre eltünik a viz alá s pár másodperczre buvik ujra elő a megfogott kis hal zsákmányával. Amott meg kecses, karcsu termetével billegteti hosszu farkát a havasi billegény (Motasilla sulphurea) s fogdossa a vizfelett repkedő rovarokat. Ezek sejtetik csak velünk, hogy a havasok felé közeledünk. Magunk előtt is csak előhegyeket látunk. Egy időn tul azonban elérjük egy szálas bükk erdővel kinőtt hegy lábát, itt a szép zöld gyepen több tüzhelyre találunk, melyek arra mutatnak, hogy itt az utas megpihenni szokott s tüzet rakva, azon szalonnáját, vagy egy kifogott friss pisztrángot sütve éhségét kielégité. Tegyünk tehát mi is ilyenformán s heverésszünk le a szép zöld gyepre s falatozzunk valamit s ki a kulacsában hozott szőlő nedvet többre becsüli a kristály tiszta havasi patak vizénél, annak a bor ivását senki sem tiltja meg. Mert fel kell frissülni s erőt kell gyüjteni a csak ezután kezdődő hegy mászásra, habár ez sem nagyon meredek s nem tart hosszan.
Kipihenvén fáradságunkat, enyhitvén étvágyunkat s felfrissülvén a kristály folyam tiszta jéghideg vizétől, vagy ha ugy tetszik a kulacs nedvétől szomjunk enyhült, uj erőre szert téve, a további utra kelünk. Most elhagyva a viz folyását az erdővel boritott hegynek megyünk neki, a Plájon fel (igy nevezik a parasztok) szép bükk erdőbe haladunk, utközben találjuk a kecses veresbegyet (Erithacus rubenta), mely ide hüvösebb helyre költözött fel, szép téglaszinü begyével, nagy fekete szemeivel bizalmatlanul tekintve felénk s hallatva kellemes flótaszerü dallamát. Amott látjuk a fehérhátu harkályt (Picus leuconotus) mily ügyességgel kuszik fel a sima dereku fatörzseken felfelé, keresgélve rovarok után. Kis idő mulva feljebb haladva már egy-egy fenyő is vegyül a bükk közé. Itt halljuk a havasi mátyás (Nucifraga carijocatactes) csárogó hangját, begyét megtömve bükkmakkal jön fel a fenyvesbe éléskamaráját megtölteni. Már egészen fenyvesbe értünk s azon haladunk, mig végre ez is megritkul s magunk előtt egy tisztás gyeppel és áfonyával benőtt kopasz tetőt látunk. Ez utunkban, ha jól figyeltünk, látjuk, hogy a különböző fa nemek mint váltakoznak, mindenik a maga tenyészrégiojának határán elmarad s helyet ad másnak. Utközbe a virágoknak kedvelői is megtalálják a szép csokornak való virágokat a legpompásabb szinváltozatokkal a szép Campanullakat, Gentimakat stb. Az erdőből kiérve a gyepre, ezen haladva rövid idő alatt elérjük a tetőt, mely alig 1000–1200 méter magas a tenger szine felett s ha vesszük, hogy Hátszeg már 300 méter, Nuksora pedig körülbelől 600 m. magasan fekszik: ugy tájékozhatjuk magunkat a felől, hogy nem nagyon fárasztó utat tettünk meg.
A tetőre kiérve mint egy varázserőtől megigézve önkénytelenül megállunk, elbüvölve az előttünk feltárult látványos tájképtől. Ezzel a tetővel elértük czélpontunkat, – a tető meglehetős nagy térség, a fü mind csomókba van nőve s zsombikokat képez, melyek mindenike mint kipárnázott kerek szék, mintha a természettől csak arra volnának teremtve, hogy rajtok az ut fáradalmát a lehető legnagyobb kényelemben ülve kipihenhessük.
Ez a tető a Lolája nevü havasi legelőnek a teteje10 és kirándulásunknak végpontja (t. i. ama turistáknak, kik nem kivánnak a vadon mélyébe is behatolni.)
És most a pompás kinálkozó kipárnázott ülőhelyekre letelepedve, tekintsünk magunk elé.
Előttünk állanak a Gales-nek nevezett „Kuszturák”11 (kopacz hely, vad hely), magába foglalva a Retyezáttól balra eső magas csucsig, „Gales” vagyis valósággal „Vasziel”" tetejéig12 az egész területet, mely három völgyet képez13, és pedig ellenkezőleg mint más völgyek, ezek felül szélesek s alul keskenyednek, mindenik völgy a másiktól gneisz és granit hatalmas csipkés teteju sziklafalakkal elválasztva.
Végül egy völgygyé olvad össze lábunk előtt14 és vad ős erdeivel s kőgörgetegeivel oly regényes látványt nyujt – milyet csak látni kell, hogy az embernek fogalma lehessen vadregényes tájképről. Ehhez hasonlót én nem ismerek és nem is érzem tollamat képesnek, hogy bár leghalványobb képét is adja azoknak a különbféle változásokban mutatkozó szépségeknek, melyeket a természet itt pazarul összepontositott.
Kerek magaslaton állunk, alattunk pontosul össze a három völgy összeszorulva. A 3 völgy alját sürü, ős fenyőerdő boritja, melynek sötétzöld színét csak egy-egy kiálló hatalmas kősziklafal s egy-egy a völgybe lenyuló kőgörgeteg világosabb színei szakitják meg. Az óriási fenyők a völgyeken fölfelé nyulnak, de mind törpébbek lesznek, míg végre tenyész-regiójukat elérve, megszünnek, s fölváltja őket a folyó fenyő, kuszó fenyő, melyek már nem magasra emelkednek, hanem a földszinén kusznak előre, egy-egy sziklacsoportot egészen körülölelve. De ezeknek is nem soká megszünik a tenyész régiójuk, s itt felváltja őket a világosabb zöld leveleiről fölismerhető törpe borsfenyő, boroka fenyő (Juniperus communis). Itt szép látvány tárul előnkbe, a természet a „Tricolor” szineit mutatja bé nekünk, a borsfenyő zöld csoportja mellett egy fehér hófoltot látunk, mely a legmelegebb nyáron is ritkán olvad el, e felett meg nagy kiterjedésben éppen virágzásba látjuk a havasi rózsát (Rododendron), mely törpe száraival és piros virágaival nagy helyeket borit el, s tündöklő vérvörösre fest. Ezeken felül már megszünik a vegetatió. Óriási sziklafalak meredeznek, melyeknek egyes részeit a villám-vihar, s az időnek hatalmas romboló ereje elszakitja a tömböktől, görgetegekként ereszkednek le a völgy fenekéig, s e szürke óriási szalagok még vadabb képet kölcsönöznek a tájéknak. A tetőket meredek sziklafalak csipkézik, melyek között csak itt-ott találunk egy-egy szerény virágocskát, vagy fű csomócskát meghuzódva a sziklák védőszárnyai mögé. A háttérből mint óriások emelkednek ki a Bukura kopár szikla csucsai és a Pelaga csucs (Pelaga = csupasz csucs), mely a Retyezát hegyláncz legmagasabbika, 2506 méter a tenger szine felett, míg a Retyezát csak 2477 méter, tehát amaz 29 méterrel magasabb. Ezt a különbséget álláspontunktól, honnét mindkét csucs látható, puszta szemmel is észrevehetjük.
Minden völgy közepén látunk egy-egy fehér szalagot lenyulni, ez a viz, mely a kő görgetegek között nagy zúgással ömlik lefelé, meg-megtörve egy-egy sziklatömb által, s mely mint csipke fátyol zuhan alá, hogy alább ujra tömörülve folytassa utját, daczolva minden akadálylyal.
Amott jobbkéz felől a nap által megvilágitva látunk valami óriási csontvázakhoz hasonlókat fehérleni, ez egy erdőrész, melyet egy hó lavina semmisitett meg, s a fáknak a héját a madarak, rovarok s az idő viszontagságai lehántották, a törzseket és ágait pedig az eső, hó, nap befolyásai hófehérré mosták, s egyik a másikba kapaszkodva, mindmegannyi óriás emberi csontváz meredezik fölfelé a sötét szinü sziklák közül, daczolva az enyészettel.
Míg szemeink elmerengnek a szép látványosság között, addig fejünk felett egy csapat madár surran el, tűk, tűk, tűk hangokat hallatva. Ezek a keresztcsőrüek (Loxia curvinostra). Amott egy tuűu hang üti meg fülünket, utánna egy turrrrr következik, ez a fekete harkály (Picus martius), mely az utóbbi hangot a korhadt fáknak kopogtatása által idézi elő. Hallunk fejünk felett egy nagy suhogást, mint egy szélvészt, s látjuk, hogy a magasból, mint egy villám csap alá egy kövisas (Aquilla fulva) a völgybe kiszemelt prédájára. Ott meg 3-4 darab 2-3 méter szárnykiterjedésü keselyü (Vultur cinerens) kering a levegőbe szárnymozdulat nélkül nagy köröket irva le, s mind magasabbra emelkedve, míg végre eltünnek szemünk látóhatára köréből. Amott ismét látunk egy rozsdaszin mellü, hosszu ékalaku farku nagy madarat, havasaink legszebb madarát a szakállas keselyüt (Gypäetus barbatus), mint surran végig a sziklák oldalain prédát keresve.
Ezeknek láttára önkéntelenül is irigység fogja el keblünket. Irigyelve azoknak szárnyait, melyek segélyével mi is bejuthatnánk e vadon mélyébe, egyik tetőről a másikra átszállva. No de eme most elérhetlen vágyainkat hadjuk az utókorra, majd ha a repülőgép teljesen feltalálva lészen, annak segélyével azok minden hozzáférhetlenséget le fognak győzhetni. Mi a mostaniak maradjunk meg a hozzáférhetlen vágyak mellett. Most egy kellemes dallam üti meg fülünket, a havasi csalogány (Accentur alpinus) kellemes csattogása. Amott meg egy gyöngébb, de szintén kellemes dallam hangzik, a hegyi csalogányé (Raticilla tithys). Itt találkozunk a fenyő czinkével (Parus ater) és a kedves kontyos czinegével (Parus cristatos), mely utóbbi ugy mint a háromujju harkály (Piacides tridactilus), hüségesek maradnak a fenyveshez, azt sem télen, sem nyáron soha el nem hagyják. Itt van a zergéknek a valódi hazája, s ha jó messzelátóval vagyunk ellátva, meg is láthatjuk őket valahol a sziklák közt legelészve.
Itt láttam én gyakran zergevadászat közben, hogy mint menekülnek a zergék a hajtók elől meredek sziklafalak közé, honnan aztán nem voltak képesek azokat tovább üzni, mintha csak mondták volna: „Ez a mi hazánk, innen mi tovább nem megyünk, s ha képeseknek érzitek magatokat innen kizaklatni, ám kisértsétek meg, de tudjuk, hogy hiába való fáradság lesz!”
Ha letekintünk egyenesen az alsó völgy lábához, ott láthatni a fenyvesek között egy kis gyepes térséget, ez volt nekünk a tanya helyünk. Mikor ide jöttünk zerge vadászatokra, itt ütöttük fel sátrainkat, innen rándultunk ki a vadon sziklák közé vadászni, s estére ide vissza tértünk, s lobogó tűz mellett sok szép vadász kalandot s a napi eseményeket meséltük el egymásnak. Itt van egy fenyőfa héjába megörökitve 1881. évi vadásztársulatunk nevei, mikor is én négy zergével s egy szép vadkakassal (Tetrav urogallus) számoltam be, mely utóbbi gyüjteményemet dísziti. S mintha csak előérzetem sugta volna, hogy ez lesz utolsó havasi kirándulásom, mert ettől fogva többet a havasok közé nem birtam menni. Végbúcsu volt ez nékem a havasoktól.
Hogy látványosságunkba egy kis változékonyságot tegyünk, tegyünk egy „Jobra át!”-ot. Forditsunk hátat a vadregényes helynek – s im előttünk a legnagyobb ellentét – a kies15 Hátszegvidék hegyek által, mint egy koszoruval körülfogva; a hullámzó aranykalászok lengenek a szélben, a szép folyamok napfényben csillámolva kigyódzák keresztül a teret, a partokon elterülő sötét berkes csoportok ugy tünnek fel, mintha egy óriási park volna szemeink előtt. A hegyek innen a magasból tekintve csak ugy tünnek fel, mint a réten a hangyabolyok s igy a messzebb kilátást sem gátolják. Látjuk a szép Sztrigy mentét, a Maros mentét egészen Gyulafehérvárig. Látjuk a háttérbe a bihari havasokat, előttük meg a dévai vár romjait. Balfelől, Hátszegen tul pedig egy szakadatlan, hullámzó hegycsoportozatot a mennyire csak látóképességünk terjed.
E szép látványosságtól, mely minket e pontra, mint egy varázserő lebilincselt, ugyan nem könnyü a megvállás, de miután az idő már észrevétlenül jól előre haladott, és mert ide még nem épült menedékház a turisták számára, kénytelenek vagyunk visszatérésre készülni. Ez a hely különben igen alkalmas volna ilyen épitkezésre, mert minél hosszasabban nézzük ezt a vidéket, annál változatosabbnak tünik az fel, a napnak különböző szaka alatt folyton különb meg különb, ugy, hogy napokat is el lehetne ott tölteni, s innen különböző kirándulásokat tenni ki a vadonba, s annak egyes csucsaira és völgyeibe. Én sokszor jártam már itt, de soha sem tudtam eltelni e látványnyal, mindig ujabb meg ujabb látványosság tárult elém, ugy, hogy most is mindig vágyom még e helyre.
Tehát az idő elő van már jóformán haladva, s ha nem akarunk a szabad ég alatt juhászmódjára vagy pattogó tüz körül fenyőágból vetett pamlagon keresztül aludni az éjszakot, ugy csak készüljünk neki a visszamenetelre, fájó szivvel jobb időkre hagyva a hosszabb itt tartozkodást. És hogy visszamenő utunkba is némi változatosságot tegyünk, a Lolájáról ereszkedjünk le a malomvizi völgybe, s azon menjünk le egyenesen Malomvizre, hol utközben a Kolczvár16 romjai alatt haladunk el; a völgy is szebb a nuksorai völgynél annyival, hogy e völgy erdőségei birtokosok tulajdonát képezvén, az erdőségek nincsenek annyira kipusztitva. Malomvizre érve pedig, ha nem akarunk éjszakára tovább menni, ugy itt megháló szállást is találhatunk Schuszter nyugalmazott uradalmi főerdésznél vagy Weil fogadójában. S másnap a Kolczvárt is megjárhatnók.
Miért is születtem én olyan korán? avagy miért született meg itt nálunk a turistaság olyan későn? Azért, hogy ne vehessek részt eme kedves társas kirándulásokban, melyeknek mindig nagy kedvelője voltam? De hát hiábavaló a bánkódás a felett, a min segiteni már nem lehet!
Igy tehát be kell érnem azzal, hogy kijelöljem a turistáknak ezt a szép pontot, meg lévén győződve a felől, hogy a ki reá szánja magát e pont megtekintésére, az nem csak hogy nem fogja a fáradságot meg bánni, de feledhetlen képet visz el onnan magával emlékezetében. Végül fel kiáltok:
„Fel-fel turisták a Lolája tetejére;
A hátszeg vidéki havasok legszebb helyére!”
Lábjegyzetek (Budai Péter)
1Neves Hátszeg-vidéki vadász és természetbúvár (1840-1920). Jellemét jól tükrözi ez az írás, szakmai munkásságát az Aquila folyóiratban megjelent nekrológ foglalja össze (230-231. oldal).
2Megjelent az Erdély IV. évfolyamának 3-4. számában (68-76. oldal), 1895-ben.
3Lásd Téglás Gábor, Szinte Gábor, Szádeczky Lajos vagy Déchy Mór leírásait.
4Lásd Réthi Lajos beszámolóját.
5Buda Ádám gyakorta volt a Retyezátban vadászó angol urak (pl.: C. G. Danford és társaságának) szakavatott kalauza.
6Az őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély.
7A hajdan szebb napokat látott szacsali Nopcsa-kastély.
8Egy bizonyos Moise Vodă nevű havasalföldi vajda lánya, Zamfira ebbe a kolostorba vonult vissza és itt is halt meg.
9Aki Buda Ádám (és mások) retyezáti medvekalandjairól szeretne bővebben olvasni, annak ajánlom Téglás Gábor írását az Erdészeti Lapokból.
10A szerző által közölt magasságadatokból ítélve a Lolája-gerinc északi elvégződéséről lehet szó: talán a jelenlegi térképeken Vf. Ascuţit (1245 m) néven jelölt magaslatról, vagy az attól északra lévő névtelen gyepes tetőről; bár mivel ezek igen közel esnek Nuksóra faluhoz, elképzelhető, hogy a kérdéses tető valamivel délebbre keresendő (a gerinc a Cârnic feletti Vf. Capul Dealului nevű, 1385 m magas pontjáig csak enyhén emelkedik).
11Akkoriban a Retyezát sziklás csúcsaira és gerinceire általánosságban használatos megnevezés volt a szerző által megadott jelentésű „kusztura”, mára azonban csak a Custura Bucurei és a Kusztura-csúcs nevében maradt meg.
12Valószínűleg az általunk már Nagy-csúcs néven ismert hegycsúcsról van szó, melynek északkelet felé leereszkedő lába (és a mögötte lévő völgy) manapság is a Vasziel nevet viseli, északnyugati gerincét és annak legmagasabb pontját pedig most is Gálesnek hívják, úgy mint a csúcs északnyugati oldalában fekvő szép tengerszemet (az erdélyi Kárpátokban nem ritka az ilyen „névvándorlás”).
13Érdekes, hogy a Retyezát nagy ismerője nem négy völgyről beszél, hiszen a Nuksóra-völgy felső részén valójában négyfelé oszlik: a Gáles-, a Rossz-, a Pietrele- és a Stânişoara-völgyre. A megoldás valószínűleg a nézőpontban keresendő: A Lolája-gerinc ezen pontjáról a Stânişoara-völgy takarásban kell, hogy legyen, ezért hagyhatta ki Buda Ádám a leírásból.
14Ez a kitétel azt a feltételezést erősíti, hogy a Buda által leírt kilátópont valahol a Lolája-gerinc Cârnic feletti részén keresendő.
15A manapság sokszor inkább „elhagyatott, sivár” jelentésűként értelmezett szó jelentése akkoriban „kellemes látványt nyújtó” volt.
16A népmondákban is szereplő Kolcvár.
