Barangolás a Retyezát körül

dr. Szádeczky Lajos leírása 1908-ból¹ (szöveghű változatban)

Múlt nyári kirándulásaink közül kétségkívül a legérdekesebb volt barangolásunk a Retyezát körül.

A megelőző nyári ködbe fuladt Negoi-partink után a hátszegi hegykirály udvarába vágytunk, barátságosabb fogadtatást remélve. A reményről ugyan már Csokonai száz évvel ezelőtt megénekelte², hogy:

Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál!

De miből táplálkozzunk ebben a drága világban, ha már a remény élvezetéről is le kellene mondanunk.

Esperanza istennő biztatására tehát 16-an 1907 jul. 29-én este Kolozsvárt a vonatra ültünk s éjfél után – megtörve bár, de fogyva nem – Hátszeg-Váralján üdvözöltük a csillagos eget, hol 17-ikül egy hunyadmegyei turista csatlakozott hozzánk.

Kezdődött egy keserves szekerezés. Traján népének képzeletszűlte ivadékai ezredéves járműveikkel vártak, vak lovakkal, asszony kocsisokkal, örökmozgó deszkaülésekkel. Hajnalban így is Malomvizen voltunk s a havasi szellő, a jéghideg patakvíz s a gőzölgő tea és a Retyezát hívogató cukorsüvege felfrissítették kerékbetört végtagjainkat.

Jun. 30-án reggel 6 órakor egy vidám lovas csapat ügetett kifelé Malomvíz tekervényes útcáin s bandukolt felfelé a patak völgyében.

Félhétkor értünk a vadregényes Kolczvár³ (716 m.) sziklafalai alá, melyek a meredek hegyoldalon lombos fák közűl kandikálnak alá a mély és keskeny völgykatlanba, alább ki a hátszegi tágas völgy lapályára s felfelé a hegyóriások labirintusába.

Kolczvár.

Az alatta zúgó, morajló, szilaj havasi patak, amint szikláról-sziklára szökdécsel, habzó víztarajokat s harsogó vízeséseket formál, mintha a múlt századok zivatarjairól s a várszikláról fonalát eregető Kendefi Ilona⁴ édesbús szerelmi regényéről mesélgetne. Nekem két évtizedes történetet is felidézett emlékezetemben, mikor a M. Történelmi Társulat, 1887-iki hunyadmegyei kirándulása alkalmából b. e. gr. Teleki György hozott ki ide minket naláczi és malomvízi otthonából s nagy ecetes üvegben hűtötte a pompás borokat a kolczvári patak göbbenőiben és Teleki-rétessel traktált a gyepszőnyeg terített asztalán. Az öreg (br. Orbán Balázs, Zakszewski krakkai egyet. tanár stb.) alólról nézték csak a várfalakat, mi (akkor fiatalok) felmásztunk a meredek sziklatetőre.

Most csak lóhátról gyönyörködtünk benne, mert még magasabbra vágytunk és siettünk a mindig vadabbá és regényesebbé váló völgyszoroson felfelé.

Félnyolckor a völgykatlan kitágult szemünk előtt és előttünk állott a Retyezát méltóságos piramisa, három testvérével, melyek mint az orgonasípok állanak mellette. Az aljába s oldalain hómezők fehérlettek, vakító fénnyel csalogatva a bátor túristákat.

Félkilenckor egy körűlbelül 200 éves hatalmas bükkfa árnyékában pihentünk meg, átkelve a patak túlsó oldalára, hol az út mindinkább szűkebbé, nehezebbé, rosszabbá vált. A ló vízben, sárban lubickol, felhányja a sarat, a fagalyak megsüvegeltetik magukat, vihardöntötte nagy fák korhadnak az útfélen, köztük páfrányok és vadbozót.

Féltízkor elértük a fenyős régiót; immár 1000 m. magasságban voltunk. Tele tüdővel szíttuk a fenyves édes illatát; hallgattuk a szél panaszos sirását a tűlevelű ágak közt s azt a tompa morajt, mit a távoli vízesések okoznak. Barangolt és zúgott a nyári szél s zörögtek a fák száraz lombjai, mint rabkezén a megrázott bilincs (gondoltuk Petőfivel); pedig itt a természet örök templomában nincsen rabság, szabadság honol egen-földön. Talán azért oly üdítő, oly édes a havasok balzsamos levegője! Még egy órai lovaglás és 11 óra tájon a hegygerincen egy szép tisztás oldalon, havasi legelőn, fenyőfák árnyékában, kilátással a nagy csúcsok felé (tehát felséges panorámában) pihenő és ebédelő tanyát ütöttünk: a Raszka-völgyben⁵.

Hómező a Raszka-völgyben.

A ki nem tudja mi az a „farkasétvágy”, menjen hegyet mászni s megtanulja. „Az éhség a legjobb szakács” mondja a német bölcsesség, de az étvágyat is ki kell érdemelni, reá kell szolgálni. Más egy falánk inyenc éhsége, s megint más egy vidám turista étvágya; amaz hamisított műbor: ez hegyaljai szomorodni (értelme is ennek, hogy „magától érő”! – nem mesterséges.)

Ilyen étvággyal kőltöttük el retyezátalji ebédünket mohás terítéken s ittunk rá havasi forrásvizet, a mi többet ér minden pezsgőnél. Egyszersmind búcsút is mondtunk a lovaknak, melyek alászálltak a szomszéd völgyben lévő éjjeli tanyára, tovább nem használhatván őket a meredek hegyoldalon.

Tizenkét óra múlt, midőn az apostolok lovára kapva, megindultunk a csúcsok irányába, azon a hegygerincen, mely a Retyezát aljára vezet. Néhány perc mulva ritka szép látványban gyönyörködtünk: egy hatalmas jégsikam (glecser) hátán mászkáltunk, amely m. e. 300 m. hosszu, 20–25 m. széles, s 3–5 m. vastag volt. Oldalán, mint egy valódi glecserhez⁶ illik, kőtörmelékek (morénák) hevertek s egy-egy ledöntött fenyőfa hullája, mert a fa régió határszéléig nyúlt alá s leborotvált néhány elhagyott tűlevelűt.

Egy órakor a gerinc élén a havasi rózsák tengerében⁷ evickéltünk felfelé. Nagy térségek ragyogtak tűzpiros szinben s a levegőben balzsamos illat áradozott.

Félkettőkor a gerinc tetejére értünk, a honnan gyönyörű kilátás nyilt a csúcsokra, a Zenogató felé, a déli oldal szakadékaira, a túlsó mélységes völgy katlanjába, melynek alján ott fehérlett éjjeli tanyánk: a barakka.

A Raszkavölgyi hógörgeteg a kirándulókkal.

Ez a kecsegtető látvány olyan ellenállhatatlan vonzó erőt gyakorolt néhány társunkra, kik már megelégelték a hegymászást, hogy további útirányuk célpontjául egyenesen a barakkát választották, kijelentvén, hogy ők nem zergék, hogy sziklákon ugráljanak. Vezető nélkűl indúltak lefelé, az Ezüstpatak torka (Gura Zlati) mély völgyébe. Úgy okoskodtak, hogy a vízfolyás, a patak medre majd elkalauzolja őket az éjjeli szállásra. Meghalljuk majd este robinzoni élményeiket. Hiába mondtuk a lázadó főnök doktor-barátunknak, hogy az nincs „javalva”. Nem hallgatott a szép szóra: lemegyek a patak mellett ha török szakadok is! mondta s büszkén lejtett s töröködött lefelé. Egy földi kovács sem kivánt szembeszállni az égi kovácsok fenyegető villámaival, egy szabó is követte a rossz példát s hogy a szép hegyeket a völgyben se nélkülözzék, tehát egy élő „schönberg”-et vittek magukkal⁸. Később még néhány „szakadár” követte a dezertálókat, úgy, hogy a végén csak öten maradtunk egy vezetővel, kik a nótára hallgattunk, hogy „mit nekem az eső, mit nekem a sár is”, – mert a Retyezát pipára gyújtott s füstfelhőbe burkolva jelezte, hogy nem fogad!

A kik az eredeti tervnél maradtunk, vigan kapaszkodtunk a lankás hegyháton tovább a havasi rózsák virágos mezején. Egy hatalmas hosszu kő: „a király sírja” feje felől oly gyönyörű havasi rózsakoszorúban gyönyörködtünk, minőt semmiféle kertész nem produkálhat.

Két órakor a törpefenyők aljában egy juhász-tanyához értünk, a hol a kecsketej üdítő italul szolgált. Tovább haladva láttuk, hogy ereszkedik már a felhő s az eső permetezni kezd. Az első komolyabb zuhany alól cirbolya fenyők gyér lombjai alá menekűltünk. De mihelyt megcsendesedett, tovább folytattuk útunkat köves Arábiában⁹, most már a Retyezát lábai alá.

A Retyezát csúcsa.

A Retyezát talpánál egy kövekből összerakott s fahéjjal fedett sztinát¹⁰ találtunk s onnan megkezdtük a csúcsra a kapaszkodást. De alig haladtunk egy negyedórát a csúszós köves talajon, 3 óra után utólért egy záporeső, melynek vízsugarai elől nagy kövek barlangüregeiben kerestünk menedéket. Ott füstölgött előttünk a Retyezát, de a meg nem szűnő zápor egy fél óra mulva visszatérésre kényszerített, nehogy az éjszaka a kövek hazájában találjon.

Most már mi is egyenes irányba vettük az útat a völgykatlan felé s kevés idő múlva magas és locsogó vizes fűben dagasztottunk. Mi férfiak még csak haladtunk valahogy, de egyetlen nő útitársunk átázott szoknyája, néhány kiló túlsullyal növekedve valósággal lenyűgözte¹¹ bájos gazdáját.

Mielőtt búcsút vettünk volna a Retyezát látásától, lefényképeztük a füstölgő csúcsot s az átázott kis társaságot. Csak az én kaukázusi burkám állotta ki szárazon a vízpróbát, midőn sátorul használtam a Retyezát vállán a záporesőben, alatta jegyezgetvén gyorsasággal élményeinket.

Midőn félhatkor a kőrégióból a fák közé érendők voltunk, 3 szép zerge bukkant elénk, a melyek nagy zavarba jöttek, hogy kétlábúakkal találkoztak az ő otthonukban. Kedvtelve nézegettük egymást egy-két percig, míg nem néhány gyors szökéssel eltűntek szemünk elől.

Fél óra múlva a Retyezát alól jövő Ezüstpatakot (Zlatuje) szegélyező magas gerincen ereszkedtünk alább és alább, de mindenütt az élen, mert a víz folyása mellett haladni a sziklafalak, vízesések miatt szinte lehetetlen. A kik ezt próbálták (elvált társaink), sokkal nagyobb nehézséggel küzdve, hosszabb idő alatt s rettenetes fáradsággal tudtak levergődni a patak mentén a raszkavölgyi éjjeli tanyához. Mi rendesen néhány száz méternyi magasságban haladtunk a patak felett, melynek vízzuhatagai hatalmas morajjal bíztattak a sietésre. Legjobb igyekezetünk az volt, hogy el ne sötétedjünk az erdőben, mert akkor aztán se ki, se be, hálhatunk a nedves talajon.

Az Ezüstpatak vízesése.

Éppen sötétedett, midőn a Gura Zlati (az Ezüst száda) aljába értünk és átkelhettünk a patakon egy ledöntött fenyőtönkön. Még néhány kacskaringós kapaszkodás s még egy átkelés lengő fatörzsön a zúgó örvények felett s lent voltunk a völgyben a zúgó Ezüstpatak mellett.

A barakka ablakából kivilágló barátságos fénysugár jelezte a sötétben, (mint világító torony) az útirányt. Odaérve, bepillantva a füstös szobába, ott láttuk az asztalnál ülve csak félórával előbb érkezett társainkat, neki gyürkőzve, vetkezve a vacsorának. „Ali baba és a 40 rabló” keleti meséjét juttatta eszünkbe a regényes kép, melyet nemsokára teljessé tettünk s képzelődött az élmények kölcsönös kicserélése. Háry János kalandjai dajkamesék ahhoz képest, a mit a kettős társaság az elemekkel vivott harcairól beszélni tudott. Minden lehetetlent elhittek, csak a zergékkel való találkozás nem talált hitelre.

A Gura Zlatii tanya.

Gőzölgő tea, meleg és hideg eledelek légiója, szeszélyes italok, tréfa és évődés, szellemi röppentyűk eregetése után édes üdítő álom s jul. 1-én hajnalban a 6–8 fokos hegyi patakban hidegvíz-kúra voltak a következő programmpontok.

Reggeli után lóra-kapás, fénykép-fölvétel a társaságról és a Raszka-patak vízeséséről következtek. Féltízkor megindult a lovas karaván Malomvíz felé s a Sebespatak (a katonai térképen: Riosorul, a nép ajkán: Riumare – nagy patak) tágas völgyében itt-ott sziklába vájt úton, zúgó patak mellett, fantasztikus sziklafalak és bástyatornyok alatt haladtunk kifelé a hegyek birodalmából. Itt-ott újabb csoport felvételek következtek, Adler szászvárosi fényképész masinája és Monoky barátunk kodakja által. A nagypatak tajtékzó habjai egy sziklamedencében fürdésre is csábítottak.

Nagypatak (Riu mare) völgye.

A Retyezát-hegylánc vonulata.

A hol a völgy kitágul, egy magas sziklafalon emléktábla örökíti meg Rudolf trónörökös zenogatói zergevadászatának emlékét¹², a mely így szól:

Rudolf magyar királyi trónörökös
Újabb történelmünk büszke reménye
Dali kedves ifjú erőben vadászott itt 1882. év nyarán
Oldalán bájos hitvese Stefánia főhercegnő.
Letünt mint üstökös, hirtelen, megrázólag 1889-ben
Fennmarad emléke hóhegyek szirtein is.
*
Emelte Hunyadvármegye a haza ezredévi ünnepe esztendejében,
1896.

Délre Malomvízre értünk s ünnep, sőt búcsú lévén, szép néprajzi képekben gyönyörködtünk. A Kendefiek vadászlaka udvarán szabadban eltöltött ebéd után, a falusi primitív járműveken siettünk a hátszeg-váraljai állomásra, szemrehányó búcsúpillantásokat vetve a most már ragyogó fényben kacérkodó Retyezát-család felnőtt tagjaira. Az állomáson ezt olvastuk egy jelző táblán:

293 m.-rel az Adria felett
a Retyezát legmagasabb csúcsa 2506 m.
a Pareng      „      „   2520 m.

Azzal vigasztalódtunk, hogy 2000 m.-en felül jártunk, az utolsó néhány száz méterről is csak a zápor mosott le. A Sztrigy hullámaiba temettük bánatunkat, mígnem előállott a vonat, mely jul. 2-án reggelre Kolozsvárra röpített. Turista doktornak lába akkorra már megmerevedett; egyéb baj nem esett.

Lábjegyzetek (Budai Péter)

¹Megjelent az Erdély XVII. évfolyamának 7-8. számában (108-116. oldal), 1908-ban. A szerző korának jeles történésze s utazója, egy ideig részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetőségében is (személyéről részletesebben olvashatunk Dr. Polgárdy Géza emlékező írásában, valamint Marquis Jean d'Ory korabeli bemutatásában).

²Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez (1803).

³A várról bővebben a környék látnivalóit bemutató oldalon lehet olvasni.

⁴A vár egykori úrnőjéhez kapcsolódó legendának több változata is van, ezek közül kettő oldalunkon is megtalálható (Az aranyfonál, illetve a Kendeffy Ilona legendája).

⁵A román „Valereasca” név fonetikus átírással kobminált fordítása.

⁶Valójában nem igazi gleccserről van itt szó, hanem a völgy alján visszamaradt méretes hónyelvről, ami nyár elején (június végi túráról lévén szó) nem ritka jelenség a Retyezátban (ellentétben a gleccserekkel, amik a földtörténeti közelmúltban jelentős felszínformáló erőként hatottak a tájra). Következésképpen a morénának vélt kövek sem azok. Ezeket a „lokálpatrióta túlzásokat” bocsássuk meg a szerzőnek.

⁷Minden bizonnyal az erdélyi havasszépe (Rhododendron myrtifolium, korábban R. kotschyi) virágzásának kellős közepébe csöppent a társaság.

⁸A dőlt betűs szedés valószínűleg a túratársak vezetékneveire utal.

⁹Értsd: „kősivatagban”.

¹⁰Jelentése: pásztorszállás (magyaros írásmóddal: „esztena”).

¹¹Értsd: „megbéklyózta, mozgásában kortálozta”.

¹²A jeles esemény előkészületeiről Réthi Lajos korabeli útibeszámolójában, az avatási ünnepségről pedig Téglás Gábor újságcikkében olvashatunk bővebben. Maga az emléktábla – a történelem fordulatainak ismeretében – csodával határos módon ma is megvan még.