Múltidéző

Kirándulás a Retyezátra

Téglás Gábor leírása 1893-ból¹ (szöveghű változatban)

A Retyezát hazánk legszebb tájképei közé tartozik s nagyszerűségére, festői alakzataira nézve a Magas Tátra után sorakozik mindjárt, úgy hogy a Kárpátok hegykoszorújában csak is a fogarasi és brassói havasok plasztikája képes Retyezátunkkal versenyezni. Ennek daczára a turistaság még nem fejlődött ki távolról sem annyira a Retyezát körűl, a mint azt elragadó látképe s a magaslatairól kínálkozó kilátás nagyszerűsége megérdemelnék, úgyhogy évente néhány zergevadászon kívűl alig akad egy tuczatnyi bátor útazó, ki e kétségen kívűl sok ügyességet, nem közönséges edzettséget igénylő kirándúlásra elszánja magát. Pedig a Retyezát látogatása aránylag kevés előkészűlettel és költséggel jár, mert akár Kolozsvárról, akár Brassó felől Piskin át a petrozsényi szárnyvasút már reggeli 8 órakor a hátszeg-váraljai állomásra röpít. Onnan mindig kínálkozik elég fuvar arra, hogy akár nagyobb társasággal megtehessük a Malomvíz-ig hátralevő útat. Útközben Boldogfalván (a hajdani Boldogasszonyfalva) a Kendeffy-család szép berendezésű kastélyát (a tulajdonosné vagy fívére Inkey Béla ismert geológusunk engedélyével) megtekintve, még a reformátusok által használt, s a megye legstylszerűbb épűletét képező templomba is betekinthetünk. Ott az átmeneti styl épitészeti szépségein kívűl meglepő falfestmények várják a látogatót abban az állapotban, a mint néhai Rómer Flórisunk a M. Tud. Akadémia megbízásából végzett munkálatai 1867-ben hagyták.

Érdeklődő turista nehezen mellőzi Reát, mely ugyan egy kis kerülőt okoz a Sebesvíz balpartjára kellvén Nalácz mellett visszatérni; de a hol Hunyadmegyének fáradhatatlan gyűjtője: Buda Ádám² a megye madárvilágát saját biztos lövéseivel egész múzeummá hozá össze s a hol számos kövület, ásvány, kőzet, sőt emlős állat mellett egy kis régiséggyűjtemény, illetőleg római pénzgyűjtemény is tanúságúl szolgálhatnak. Buda Ádám medvevadász szerencséjét rögtön szembeötlővé teszik a hatalmas medvebőrök s az a kis kitömött automat-medve, mely a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat részére már jókora összeget gyűjtött. Reáról Kernyesden, a gróf Thoroczkay által lakott kastély közelében átgázolva a hátszegvidékiek Nagyvizét, vagyis a Sebest, úgy jutunk a jobb parton Boldogfalváról egyenesen felvezető járási útba, mely Uncsukfalva érintésével (hol a gör. kel. templom groteszk freskói, a sarkantyús apostolok huszárruhában ábrázolt Krisztussal, mindenesetre furcsa ízlés tanúságai) vezet fel Malomvízre, a Kendeffy-család ősi fészkébe.

Ha a Kendeffy-család erdészét: Schuster András urat (ki a Retyezát-hegység minden zegét-zugát aprójára ismeri s a mívelt útazókat ritka előzékenységgel támogatja) vagy a helység hasonló buzgalmú és helyi ismeretekkel bíró jegyzőjét: Fekete Károly urat eleve alkalmunk volt megismerni, vagy közös ismerős által, jöttünk felől avizálni: akkor hamarosan végezhetünk az előkészületekkel. Ha azonban alkalmas közvetitőnk nincs, legjobb a községi regalebérlőhöz folyamodni, a ki szintén megadja a tudnivalókat, s a szükséges kalauzokat és felszerelésünk hátas lovait összeállíthatja. (Ló egy napra egy frt, a kalauz szintén annyi.) Csakhogy ez nem megy ám oly hamarosan! A lovak a havasi levegőkön hűsölnek, honnan csakis hajnalra keríthetik rendesen elő azokat. Azután kezdetét veszi a havasi népnél annyira jellemző késedelmes felszedelőzködés, s a kicsinyeskedő alkudozás. Mikor már útra-készen hiszszük magunkat, akkor akasztják le a tarisznyát az elmaradhatatlan reggelihez. Még egy pár órába kerűl tehát a mozgósítás s az alatt legajánlatosabb betekintenünk a fallal körített Kendeffy-kastélyba, hol azonban a régi fényt hiába keressük, mert a család már jó idő előtt Kernyesdre, Boldogfalvára s részben Breázára, szóval a világhoz közelebb telepedett.

Rendesen jó magasra emelkedik a nap, mialatt mi a Malomvíz folyó (Riu de moára) mellett szétszóródó hasonnevű helységből kibontakozunk. Elől indítjuk a karaván-vezetőt (rendesen a Kendeffy-család egyik erdőőrét, hacsak lehet Tornya Eleket, ki Inkeyvel hetekig bújta a hegységet és igen alkalmazható ügyes ember, csak pálinkás flaskóhoz ne férjen) utána a pakkos ló döczög s aztán úgy jó magunk, vagy társaságunk. A karaván-sort ismét egy «bennszülött» zárja be, s a társaság nagyságához viszonyul ezek száma is. Mert egy embert a lovak gondozására 2-3 személyből álló úti társaságnál is számítani kell. Egy személy vezeti a társaságot, a kinek elég dolgot a ruhaneműek gondozása is. Egy személyt számitani kell az éjjeli tanyák elkészítésénél a lombsátor összeállítására, tűzifa-gyűjtésre és fekhely-készítésre, stb. Nagyobb társaságnál átlag minden 2 személyre ajánlatos egy kísérő, mert az időjárás megbomlásával a munkabeosztás nem épen könnyű feladat. Nők csak akkor csatlakozzanak a retyezáti társasághoz, ha lovagolni jól, gyalogolni még jobban és a meredek ingó-bingó sziklákon kecskemódjára szédülés nélkűl – legjobban tudnak. Szédülős fejű, könnyű vagy épen magassarku czipőkben sétálni szerető, éhséget, fáradságot, szomjúságot órákig ki nem bíró s a társaság haladását apró finnyáskodással, kényeskedéssel nehezítő személyek a «szép», vagy «nem szép» nemből egyaránt kizárandók s a társaság egy erélyes, gyorsan gondolkozó, nehezebb viszonyok közt is hidegvérű, rendelkezni szerető és tudó társát eleve válaszsza teljhatalmú fejévé, mert abszolutisztikus rendelkező nélkűl, köztársasági egyenlősködéssel az első zivatar, vagy veszélyesebb hely is igen szánandó állapotokat teremthet s a társaság, czélját alig érheti el. Ép oly mellőzhetetlen a katonai térképlapok használata (Páros-Vulkán-i részlet, ¹/₇₅₀₀₀ méretben) egy iránytű, hőmérő és lehetőleg egy aneroid. Ruházatnál egyszerűség a fődolog; de a könnyű szétfoszladó szövetek okvetlenűl mellőzendők, mert még a tartós posztót is megczibálják a futó-fenyő-labirynthusok. Bő, meleg és felesleges sallangoktól ment ruha, rövid, a lépésnél nem zavaró felső kabát és posztó-kalap kell a legnagyobb melegben is, de el ne felejtsük azt a kendőt sem, melyet a szellős magaslatokra érve, izzadt nyakunkra kell borítani. Sőt az éjjeli-sapka, posztó-kesztyű sem megvetendő, s a meleg köpenyeg, kabátok mellett egy éjjeli fekhelyűl is alkalmas bunda sem felesleges. Thea, rum, kávé, kevés, de jó bor, cognac, lehetőleg konzervek és több napra szánt kenyérkészlet egészítsék ki felszerelésünket. A hosszú, s a sziklák állandóságának kikopogtatására is alkalmas alpesi bot el ne maradjon s azt Malomvizen okvetlenűl be kell szerezni.

A tulajdonképeni Retyezát-hegység a Vaskapu hágó (656 m.) illetőleg a Bisztra völgytől a Sztrígyig, s onnan Bányiczán (754 m.) át a Petrozsényig képzelt határok közé esik és délen a Román Zsil teknője metszi el a határhegységtől, míg északon a hátszegi medenczébe sülyed. Igy a szoros értelemben vett «Retyezát» arczulatát is csupán a hátszegi völgyből szemlélhetjük, mert északon³ s nyúgaton ép úgy, mint keleten a hegység nagyszerű tagozatát az oldalágak láthatatlanná változtatják. A hátszegi völgyből nézve van felvéve Szinte Gábor dévai főreáliskolai tanár által a Retyezát-hegység ama gyönyörű látóképe, melyet mellékletünkön bemutatunk olvasóinknak. ^*)

A Retyezát látóképe a hátszegi völgyből, vagyis északról tekintve

A Retyezát látóképe a hátszegi völgyből, vagyis északról tekintve^*
(Szinte Gábor, dévai főreáliskolai tanár rajza szerint.)

Említettük, hogy csak a fogarasi és brassói havasok méltó versenytársai hegységünknek, de a magasság és mélység ellentéte sehol sem jut íly éles kifejeződésre, s a fölszin konfiguráczioja sehol ily szélsőségekben nem mutatkozik, mint a hátszegi medenczének 16 km.-nyi átmérőjű előteréből úgyszólva minden átmenet nélkűl felemelkedő Retyezát-hegységnél. Míg ugyanis a 23 km.-nyi homlokzat két szárnya keleten a bányiczai hágó felé, valamint nyúgaton a mélyen bevágódó Vaskapu-hágóhoz közeledve szelíd lejtősödést mutat: a hegység centrumát, fantasztikusan alakúlt csipkézetek, tornyok, gúlák, tűk alakzataira szabdalta fel az athmospheriliák lassú évezredes munkája. És ritka látvány, hogy a 303 m. magasságban fekvő boldogfalvi Sztrigy-hídtól a Retyezát 2477 m., sőt a 2506 méternyire felszökellő Pelágáig, e 2300 méternyi⁴ magassági különbözetet (a mint képmellékletünk is szépen szemlélteti) egy pillantással átölelhetjük.

Hanem e szükségesnek vélt tájékoztató földrajzi kitérés után, lássunk hát kirándúlásunk megkezdéséhez. Jó módjával felkészűlve félóra múlva épen a híres Kolczvár alatt veszünk búcsút a czivilizált világtól, s miután előbb a régi Malomvíztorok s mai Szurény hátcsoportját érintők, a 726 m. magasságba épűlt sziklavár romjai fecskefészek módjára tekintenek a szédületes magasból alá. Hajdan igazi mentsvára lehetett a Kendeffyeknek, kik a török világban nem egyszer vonúltak ide féltettebb holmijukkal. A férje váltságdíjáért udvari cselédségével szorgalmaskodó Kendeffy Ilona regéje⁵, kinek aranyszálakat pörgető orsója a Malomvíz zuhogó habjáig futott alá, sokkal ismertesebb, semhogy annak ismétlésébe kellene fognunk. A XVII. század közepén fogadta be e vár leggyakrabban egykori urait, s a mint Szinte Gábor reáliskolai tanár legújabb kutatásai kiderítették, egész berendezése rövid támadások elhárítására irányúlt. Az 1648 nyarán Rákóczy György ellenszegűlésének megbosszúlására reánk zúdított török-tatár csordák egyike a hátszegi szép völgyet árasztván el, a Kendeffyek még innen is kénytelenek valának – egy felmaradt naplójegyzet szerint – menekűlni. A század végeig azonban udvari papjukkal együtt lakták, s csak a Rákóczy-szabadságharcz lezajlása után szállottak a völgybe. A vár alatt állott bazilita-kolostort II. József rendeletére hatóságilag lerombolták, s a templom falak XVII. századi festményei is végromlásukat szenvedik. Az oltár fölötti szép Mária-kép még megkülönböztethető; de az összes szentek szemeit kikapartatta az a babonás tévhit, hogy a férjek éles látását az italba kevert szentek szeme megszünteti.

Kolczvár romjai

Kolczvár romjai
Dörre Tivadar rajza (forrás)

Még csak a templom körűl szépen díszlő s az egykori szerzetesek szorgalmának tulajdonított hatalmas szelíd gesztenyefákról kell megemlékeznünk. Azután szomjunkat a templom közelében épen az út szélén előbuzogó forrásból enyhítve s a fűrésztelepet említve, megkezdjük havasi kirándulásunkat. Apró vízzuhatagok mellett bükkök árnyékában hatolunk odább, s a szűk völgy résén mintegy hívogatólag elénk-elénk villan a Retyezát tisztes kúpja. A balparti magas szikla Bölénykő nevével (Magura Zimbruluj) a századok óta kipusztúlt bölényre emlékeztet. Most ezen a tájon már meggyérűlt az erdőirtásokkal a kisebb vad is és csak őszire vonúl le maczkó-uram, hogy a kolczváralji gesztenyésben, az erdőszéli kukuriczásokon és szilvaültetvényekben garázdálkodhassék.

Útunk időnként a keskeny völgy egy-egy párkányára kapaszkodik, majd alászáll a Riu Rusor⁶ medrébe. A szilaj vad patak aztán mintegy nekibőszűlve e merénylet miatt, haragos morajjal csörtet odább, s a szírtfalakat csapkodja tajtékzó hullámaival; majd meg játszi szökkenéssel ölnyi magasból zúdítja magát alá apróbb zuhatagaival, meglepőnél meglepőbb látványt tárva az érkező elé. Közbe-közbe engedni látszik a medrét összeszorító párhuzamos sziklafal, s a negédes patak ilyenkor jó nagy kerülővel tér ki útunk iránya elől, hogy az odahagyott nagy karamföldet aztán legbujább növényzet vegye birtokába. Fányi magasra izmosodnak itt a mogyoró-cserjék, a Tussilago alpina pedig akkora leveleket ereget, hogy valamely áfrikai fejedelem bátran napernyőűl ragadhatná fel. Hát még a nagyvirágú Telekia speciosa, melynek szívalakú levelei egyébként is lábnyi átmérőjűek, minő termetre tesz itt szert! S míg levelei kéjesen szívják az üde párázat özönét, egy-egy pajzán habocska könnyedén rájok szökelve, harmatos fénynyel csillog azokról felénk. E fejedelmi méltósággal himbálódzó csoportozat mellett tetszelegnek aztán a Senecio subalpinus, a Crysanthenum rotundifolium, a legszebb kékben játszó Campanulák és a nefelejtsek egész koszorúja, odább pozsgás levelű Veratrum album kapaszkodik meg, míg a verőfényesebb pontokon hatalmasan elágazott szamóczatők hívogatnak csattanó piros gyümölcseikkel. A patak is elszelídűl percznyire s tetszelegve tükrözi vissza az ígéző növénycsoportozatokat; de mintha csak rajtakapná magát önfeledtségén, annál őrületesebb sebességgel iramlik ismét tovább.

A lomha mokány-lovak ütemszerű lépdelése szerencsére sokkal veszélytelenebb, semhogy elvonná figyelmünket a folyvást változó tájkép szemlélésétől. Akár vissza is tekinthetünk, s akkor vesszük csak észre, míly jelentékeny magasságba jutottunk már. De bár az erdők végtelene terűl el köröskörűl a négy világtáj minden irányába, az ember létküzdelme ide is behatolva hirdeti e költői látvány közepette a mindennapi megélhetés prózai kérdését. Nem elég, hogy a viharok sújtásai alatt gyérűl az erdő szíve: mesterséges műfogásokkal közreműködik nemünk is, hogy leszáradjanak a törzsek s – ő kaszálni valóra tehessen szert helyükön. Mindazon tisztások, melyek helylyel-közzel a völgyből felkapaszkodnak egész a sziklás meredek oldalára, íly úton keletkeztek. Amott guggolva izzad egy izmos oláh, s a munkaközben előfordúló villanások sejtetik, hogy űltében ott is takarmányt gyűjtöget, aztán szánkóval siklóztatja lefelé.

Minthogy pedig járművek már errefelé nem használhatók, hatalmas kazlakat raknak az illatos szénából s vesszőkerítéssel oltalmazzák az őzek éjjeli vendégeskedésétől, mígnem télvíz idején juhaikkal a magasabb helyekről ide telepednek le.

A Paltinea irányában leszorúlnak e hímes rétek, s a görgeteggel eléktelenített patakban haladni már nem lehet, hanem ösvényünk nyaktörő meredeken kígyózni kezd az óriás sziklatömbök közt felfelé. Rövid időközökre bemerűlünk a rengeteg bükkerdő sötét lombsátora alá; azután ismét gyönyörű tisztások gyepszőnyege terűl lábaink elé, hogy újra repkénynyel borított sziklás és termetes facsoportozatok árnyas lugasa éreztesse velünk az örök-ifjú természet báját. Lassanként a szűzies vadság jellegét ölti fel a vidék, s a czivilizácziónak utolsó hírmondói: a fenyőtönköket csúztató munkások sem kerűltek többé szemeink elé. Teljes ős eredetiségében működött itt folyvást a teremtő alkotó keze s tekintve a nehéz helyi viszonyokat, Heinéval nem búsonghatunk még amaz eshetőség felett sem, hogy egykor tán gőzmozdony dübörgése riasztja majd el innen a zavartalan meghittséggel pajzánkodó szatirokat. Hatalmas hegyvonalakból megannyi bevehetetlen várövet vont maga körűl az erdők tündére, mely Malomvíztől be Krajováig, tán örökre érintetlenűl fog állani a modern élet intézményeitől.

Órákig mentünk a rengetegben, a magasból alágurult sziklatömbök közt néma meghatottsággal, s állandóan fel a hegynek, néha oly meredeken, hogy a kapaszkodó szegény párák se bírtak ki, s mi gyalogszerrel botorkáltunk a kiálló gyökér-lépcsőzeten keresztűl. A talaj csupa sziklahalmaz, melyet saját lombozatából alkotott termő-réteggel puhít az erdő annyira, hogy a Campanulák, Gentiánák ide is felhatolhassanak, s ruganyos mohpamlagok keletkezhessenek, melyek mintha csak alant zúgó patakok nymphái számára volnának megrendelve.

A hosszú lovaglás törődése kétszeres vonzerőt kölcsönöz e dagadozó vánkosoknak. De alig adtuk át magunkat az édes semmittevés élveinek, s alig próbálgattunk a sűrű lombozat közt átszűrődő napsugarak után keresni: az előbb mosolygó kék eget lenge felhőfoszlányokkal találtuk benépesítve; az a halk moraj pedig, mely a rengetegek titokzatos voltát még jobban emeli, egyszerre haragos zúgássá erősbűlt, s védett helyzetünkben is jónak láttuk felöltőink után nézni. Most értettük csak igazában a reggeli hűvös fuvalmak jelentőségét. Előbbi jó kedvünk hamar komorrá változott s váltig szidalmaztuk a Retyezátot, hogy ilyen közel, úgyszólva lábánál sem tagadja meg bosszús természetét. Társaságunk egyes tagjai már e barátságtalan elözmények után csüggedni kezdtek s még nagyobb lett a lehangoltságuk, mikor végre kisűlt, hogy az időjós aneroidot elvesztettük, s így a legközelebbi nap arczulatáról remélt tájékozódásunk bizonytalanná vált. Nagy nehezen, de csak szavazattöbbséggel, lóra kerűltünk ismét s gyorsított menetben próbáltunk a fejünk felett tornyosúló felhők haragjától menekűlni. Csakhogy: ember sorsát ki nem kerűlheti, s így mi is hiába feszítők meg minden erőnket, mert alig jutottunk az Izvor nevű legelőnél a fenyvesek régiójába, már ott pattogtak a kövér esőszemek a fenyőgalyakon, olyanforma rythmusban paskolva végig rajtunk, mint mikor távolról egy lovasezred patkó-csattogása hallszik. És hogy a havasi út élveiből mi se hiányozzék: megzendűlt az égboltozat is, melynek minden szavát versenyezve zúgták vissza a környék hegyei. De végre az ember mindenbe belejön, s mi is csak addig éreztük rosszúl magunkat, míg egyszer jól átáztunk. Akkor aztán nekitörődve, fitymáltuk az ég csatornáinak buzgólkodását s alkalmat vettünk újra a változó tájék szemlélésére. Messze persze nem igen láttunk, hanem abban a szűk körben is volt elég meglepő, mert minden barázdából tajtékzó áradat zuhogott alá, emelve a zivatar fenséges jelenségét. Egyetlen állati hang sem zavarta meg a természet játékát; csupán a vízi rigó tűnt el zajtalan rebbenéssel, hogy sötét mezében egészen észrevétlenűl meglephesse a megdagadt vízben eviczkélő halakat. Az Izvor alján 1300 m. magasságban fenyőrégió vett védelmébe, s a hatalmas lúczfenyő sudaralt ernyője jó formán felfogta a zuhogó záport. De a Válea Rázká-ban be kellett látnunk, hogy természetes védőnk, a fenyőerdőség mindjárt végére jut, s akkor majd nem lesz még tüzelni valónk sem. Nagy kelletlenűl tehát táborba szállottunk egy sűrű csoportozat alatt, remélve, hogy beleun utóljára «Jupiter pluvius» is a múlatságba s kényelmesen hozzáláttunk az éji tanya felépítéséhez. Vártunk tehát úgy délutáni három órától kezdve nagy türelemmel, majdnem alkonyatig, mely szó azonban itt csak időrendi értelemben veendő, mert voltaképen félhomály derengett folyvást körűl.

Mikor aztán észrevettük, fejszékkel felhajszoltuk s a munka-felosztás theoriája szerint azon csurgón, csavaró nedvesen hozzáfogtunk egy pásztorkunyhó építéséhez.

A Retyezát az Izvor-rétről

A Retyezát az Izvor-rétről
Dörre Tivadar rajza (forrás)

Mindenekelőtt a homlok-gerendát erősítettük meg két átellenes fenyősudar galyai között, s arra rézsútosan vastagabb ágakat fektettünk, felűl apróbb lombozattal takarva el minden nyílást. Hogy míly nagy mester a nyomorúság, azt ilyen helyen vesszük leginkább észre. Embereink lomhasága felett boszankodva, lázas tevékenységet fejténk ki mindannyian és végre ott állott a nagy alkotmány. Ekkor következett a berendezés. Fenyőlombból ágyat vetettünk nyergeinket odaillesztettük a párnának, s csak az hiányzott, hogy köpenyegeink szárnya alatt álomra hajtsuk fejünket. De ilyen időben a nyúgalom sóvárgott élvezete helyett hideg kádfürdőhöz hasonlított itt a fekvés; nagy szaporasággal cseperegni kezdett az átázott lombozatból épített védősátor is. Vezetőink hamarosan valóságos máglyát rögtönöztek előnkbe, melynek haragos lángjától az eső-felhők is szépen eltakarodtak, s mi zavartalanúl gyakorolhattuk innen kezdve legalább a nyárson piruló malacz tempóit. Így aztán előbb magunkat, utána a plaid- és köpeny-készletet a csepfolyós állapotból valamennyire kiszárogatva, végre mégis csak elhelyezkedtünk, hordóba rakott heringek módjára, jó szorosan egymás mellett, lelkiismeretesen megosztozkodva a takaróban is. Vezetőink meg értesűlve, hogy medve-uram erre felé szokott kullogni, lovainkat békóba rakták, s a tűz körűl őrízgették, hosszú piszkafával éleszgetve folyvást a tűz lángolását.

A sok törődés után még egy önkéntes konczertre is vállalkoztunk. Alig csendesedtünk el hangversenyző buzgalmunkból, a sűrűn repkedő havasi szúnyogok alkalmatlankodásai daczára az álom, üdítő karjaira vett bennünket s mi álmodozni kezdtünk a másnapi programm részleteiről.

A Retyezát rossz szelleme azonban üdítő nyugalmunkat is megirígyelte s a fenyő-atkák bonczoló művészetén kivűl a félelmes közelségbe helyezett tűz által is folyvást háborgatott. Mikor aztán meggyőződött, hogy azzal se sokat törődünk, a szellős sátor hézagain beküldé Aeolusnak itt fenn dédelgetett pajzán fiókáit, s így szépen elérte, hogy csak félszenderben élveztük a rembrandi képet, melyet a pattogó tűz csapongó lángjainak a koromsötét éjjel való összegyűlése nyújtott. Elszabadúlt szikrák magasra röppenve, bújosdit játszottak mintegy, míg a háttérben embereink kisérteties alakja mozog ide-oda, s a meghorkanó lovak egyhangú rágcsálása és dobbanása hangzott fel. Kereken körűl minden vögyből megszilajúlt vízerek zúgása reszketteté meg a vihar által lehűtött légkört. Valami rejtelmes borzongás futott át rajtunk s borzadalmas alakot öltött körűltünk minden. Éreztük az egyedűllét nyomasztó súlyát s csak ilyen vadonban tudjuk méltányolni a társasélet előnyeit. Hiába való mese az ember őseredeti egyszerűségében élvezett boldogsága, mert még a paradicsomból is kiűzne mindnyájunkat a magány kínos érzete.

Hajnal felé nehány pisla csillag erőlködött a fenyők között értésünkre adni, hogy a Retyezát megelégelte szenvedésünket, s ma ünnepi arczczal kíván bennünket fogadni. Okúlva azonban szeszélyes természetén, nem sokáig bajlódtunk a reggelizéssel, hanem kikapta mindenki az egy napi élelmet, s hosszú botjainkkal segítni kezdtük egymást fölfelé azon az úton, hová már lovaink nem követhettek. Meglepő szép látvány fogadott a meredek oldalán, a mint a fenyő sűrűjéből kibontakozva, tekintetünkkel nagyobb szemkört ölelheténk fel. Oda fenn a tegnap terhes felhőkkel elleplezett égbolt derűlt kékjét miriádnyi csillag apró mécsesei világíták be s a Retyezát lába felől tündöklő hold rezgő súgaraival pazarúl elárasztotta az egymásmögűl kíváncsian kiemelkedő ormokat. A vihar által megtisztított levegő s e bűbájos látomány megaczélozták bágyadt izmainkat, úgy hogy a toronyirányba vezető ösvényen szinte versenyezve siettünk fel. Lázas sietséggel hajtott a vágy, látni mielőbb a Retyezát ormát, mert azt képzeltük, hogy innen már egyenest odáig röppen majd tekintetünk. Nem is sejtettük akkor, hogy még négy órai út vár reánk a csúcsig. A jegenyefenyővel borított oldalon már itt-ott meglepett nehány kígyózó henye fenyőbokor és csenevész borókák csoportja, jelzi, hogy a tenyészet véghatárához közeledünk. Felérve a tetőre, egy jéghideg forrás mellett vége szakadt a fenyőövnek, s ama havasi legelők egyikén találjuk magunkat, melyek Svájcznak jövedelmes sajtgazdaságát és gyógynövényeit híressé tették. Hátunk mögött a Pikuj erőlködik hegyes gúla-alakú csúcsával a fellegek felé, mintha a Retyezáton akarna túlágaskodni. Egész nagy karamját teszi ki annak is a hegyi legelő, s onnan kezdve, a hátramaradt Paltinea felé minden hegyhát hasonló mezzel bir. E két havas között ezer meg ezer kiszáradt fenyőszál, megannyi kéményként dísztelenkedik, köztük kidöntött társaik száradt ágaikat a halálos küzdelemben megmeredt karókként égre emelve. E siralmas kép, megdöbbentő példája a természetben parányi lények által előidézett nagyszerű változásoknak. Ki gondolná, hogy a parányi szú apró rágonyai metszék el e termetes fák életerét és okozói az erdőnyi terűlet siralmas pusztúlásának? És ez annyival elszomorítóbb, mert ilyen viharjárta oldalokon nem is kapaszkodhatik meg többé az erdő, s kopár sziklavár marad hátra. Így jövő nyáron már mindannyiát a szédítő szakadásban találjuk, mert csupa kedvtöltésből döntögeti le majd észak fagyos szele e különben is a sír nyúgalmát váró aszott törzseket.

A Sziklaláb (Picsóru-Kolczuluj) nevű hegyhát egyenesen délnek tart, s balra tőle jókora medenczében gyűl össze a malomvízi patak tartalma. Kezdetben csak buja pázsitokon kellett áthaladni, melyeken mintegy ékítményűl Ranunculusok voltak behímezve. Lassanként áfonyacserjék, Erica-k vették át a tér uralmát. Egyszerre nagy újjongva megtaláltuk az első alpesi rózsát (Rhododendron ferruginum) s a Pinus pumillo is mind közelebb kúszik szétterpeszkedő pikkelyes ágaival, melyeket a tűalakú levelek csomóznak körűl. Vezetőink figyelmeztetésére nehány egyenesebb száraz ágat azonnal le is vágtunk, mert tudvalevőleg kitűnő illatos pipaszárrá lehet azokat esztergályozni.

Ezen a fennsíkon találtunk egy kunyhó-omladékot, melyben néhai Loyka Hugó⁷, a budapesti állami felsőbb leányiskola volt tanára is didergett nehány napig a zuzmók rideg világáért.

Mire a nap előre küldé súgárhírnökeit, mi már végére jutánk az erdőrégió törpe képviselőinek is. Már előbb tűnődve szemléltük a Retyezát előtt álló Preluz oldalán távolról kavicshalmoknak feltűnő mesgyéket. Most egyszerre előttünk állott a sziklagörgeteg, vadúl szétszórt óriási sziklák össze-vissza dobált chaosza, hol némán állunk meg egy perczre, bámúlni a természet erőinek romboló és teremtő hatását. Mintha a titánok harcza folyt volna itt le s ez óriási szikla-pirámisokat, oszlopokat azok keze gyűjtötte volna együvé, olyan vadúl tolúlnak azok egymásra. Láttam Salzburg váltig magasztalt »Steinerne Meer«-jét, voltam Berner-Oberland szikla-óriásai között, de azért nem fojthattam el meglepetésemet e vadregényes látvány felett. Kérdve tekinténk mindannyian bátor vezetőinkre, mikor e végtelen kőárnak nekiindúltunk, mert első tekintetre is feltűnik, hogy itt tovább már nem lehet. Dehogy nem, mondják kalauzaink s példa kedvéért neki is indúlnak. Mit volt tenni, mi is nekigyűrkőztünk az egyensúlyozás mesterségének. Itt síma koczkákon, megannyi lépcsőn kellett lépdelnünk; de tovább már élek, csúcsok kínálkoztak lábaink elé s ugyancsak ügyeltünk, hová lépjünk. Egész mérnöki tervezettel számítók ki, hova illesszük előre nyújtott lábunkat, hova a hosszú bot végét, miként ugorjunk át egy szakadást, hová másszunk s úgy tovább. Néha oly laza csoporton kellett áthaladni, hol az első érintésre megbomlott azok egyensúlya és zúgva omlottak össze, mintegy panaszosan feljajdúlva, hogy a teremtés óta élvezett nyúgalmukból kizavarjuk. Közbe-közbe elhagyott gyepfoltok képezték a pihenőt, hol aztán a Rhododendron és a fonó tök vonták meg magukat szorosan egymáshoz símúlva, mintha most is a zord tél kiméletlenségét emlegetnék. Megkaptuk végre az alpesi turisták büszkeségének tárgyát: a galléros gyopárt (Gnaphalium leontopodium, Edelweiss) is. Szedtünk hozzá aztán Poa alpinát, Festuca alpinát s legott tele volt ékesítve mindnyájunk kalapja. Egyéb dísze nincs is e sívár kővilágnak, mint e pázsit s gyopárfélék, melyek keskeny sávokban szegélyeznek be minden sziklatömböt, mintha megakarnák szépíteni a rombolás nyomasztó képét. De azért meg van a maga eredeti flórája a sziklának is ama bársonyos borkőszínű kérgületekben, melyeket szeszélyes vázlatok, írásos sor és vár-rajzok alakjában gyöngéd gonddal odailleszt egy titkos, láthatatlan művész. Csak költői kedély, fogékonyság kell hozzá s az ember nem tud betelni a zuzmóknak itt egész pompázó virányaival.

Lábaink alatt mélyen csörtető morajlás sejteti, hogy lappangó vízerek táplálják a sziklavilág keblét. Mi azonban nem férheténk azokhoz és be kellett érnünk a repedések csillogó esővizével, tapasztalt hegyi útazókként óvakodva epesztő szomjunknak szeszes italokkal való enyhítésétől.

Ilyeténkép hosszú csatárlánczban, nehogy egymásra gurítsuk az ingadozó köveket, egészen neki hevűltünk a mászásnak, midőn balfelé a sziklagerincz helyén egyszerre a napsúgarak tünde játékában ragyogó lég azurja vonta magára figyelmünket. Nehány lépést intézve arra felé, alant egész váratlanúl feneketlen mélységen akadt meg tekintetem.

A meglepetés kiáltását hallattam akaratlanúl, mi társaimat is arra csalta, hogy együttesen tekintsünk alá a szédítő magasból, melyen túl a mélység ásít felénk, míg fenekén egy jókora tengerszem⁸ mosolyog a szemlélőre. Az ember nem tud betelni e vad kiszögelésekben, szakadozó sziklakeretbe foglalt bájos kép szemlélésével, melynek fodrozatlan síma tükrén még a mogorva sziklapárkányok is ellátszanak andalodni. Elnézők, isten tudja meddig, de a természet bájait kevésbbé méltányló kalauzok számító gondossággal figyelmeztetnek a hátralevő útra s egyúttal megmutatják a csak előttünk jobbra emelkedő csúcsot. Erről az oldalról alig látszik száz lépésnyire s mégis jó öreg óráig kell még odáig kúszni; mert egészen túl a déli oldaláról közelíthető csak meg s egyebütt házmeredekségű falain csupán a zerge tud eligazodni.

Fokozott erélylyel kezdünk tehát a kúpot környező görgeteg megmászásához. Mintha csak mesterségesen nehezítené az őstermészet e büszke sziklavárának megközelitését: mindig vadabb és borzalmasabb torlaszokkal állja útunkat. Itt-ott álmélkodva találgatjuk, vajjon nem emberi kéz emelte amaz obeliszket, oszlopzatot – olyan szabályos helyzetben bámúlnak le reánk.

A tenyészet sem kísér már ide fel; elmaradnak a futó gyepszalagok, gnaphaliumok; csak az aranyviratu pimpó követ egy darabig s azontúl tengernyi szikla-görgetegen akad meg tekintetünk, melyekről a fejünk felett ízzó nap súgarai csak úgy pattantak vissza. De mi az a fehér csillogó sávoly amott a meredek oldalán? Kérdők egyszerre mindnyájan. S ime közelebbről tekintve, vastag hó és jégkéreg fitymálta a nyári nap pörkölő hevét.

Egy hang nem vegyűlt az ünnepies csendbe. Érzők, hogy az ember, ki magát nagy büszkén a teremtés urának szereti nevezni, ki van innen zárva, s a természet féktelen alkotásai, e zordon szírtvilág soha meg nem hajlik átidomító, czivilizáló munkásságunk előtt. De épen azért, mert majdnem a lehetetlenségek sorába tartozik csak egy puszta látogatás is: ingerelni fogja a természet barátait a büszke szikla-orom s nem messze idő múlva, ha már egyszer Svájcz, Tyrol hegyvilága a turista-klubbok kiváncsiságát kielégíté: özönleni fognak e szédítő magasba is az útasok, hogy betöltsék új és ismeretlen után epedő vágyukat. Hisz saját honfiaink előtt is, úgyszólva, föl kell fedeznünk a Retyezátot, hát még annak mellékága, míly kimeríthetetlen kincsbányája az ismeretszomjas emberiségnek.

Jobbra a Retyezát omladványos nyúlványa (Kuszuturá Retyezátuluj) marad el, mialatt a kúp meredekjére kezdénk kapaszkodni. Útközben a Retyezát széke (Szkaunu Retyezátuluj) felé ötszótagú visszhangot élvezénk. Még nehány lépés és a lapos tetőre tűzött lobogó alatt kalap-levéve köszöntők a déli Kárpátok 2477 méternyi egyik legmagasabb csoportját. Alattam állottak tehát mindazok a magaslatok, melyek oly elérhetetlen magasban tünnek fel az Alföld lakója előtt.

Valódi lelkesedés ragadja meg a köznapi ember lelkét is e ponton, melynek távlati képét kötetnyi munkában sem lehetne eléggé megjeleníteni. Nem a Jungfrau, Dachstein látképe ez, melyek egy szűk körvonalra szorítják a látnivalókat. Előttünk éjszakra egész Hunyadmegye, fél Erdélylyel tárúl fel, előtérben a festői Hátszeg vidékével; odább a Maros tere s hátrább az erdélyi Érczhegység hullámzatos csoportja, fel odáig, hol az Aranyos bemetszését sejteti velünk a képzelet. Keletre és nyugatra meg a Paring, Vulkán és Cserna hegységek határolják a kilátást.

És ott himbálódzik végűl déli irányban mint valami féltékenyen őrző tündér, a Retyezát Iker-tengerszeme (Dzsemene) és a Fekete tó, futó-fenyők által leplezett sziklák közt, ezüstös vízerekkel csalogatva magunkhoz a völgyek enyhébb fuvalmát és buja tenyészetét, honnan a nevető zöldbe öltözött pázsitfoltok epedő vágygyal is törekszenek felfelé. De mind hiába, az őstermészet kaján önzéssel magának tartotta meg őket s mint féltett kincseit, kőtömeggel zárta el inkább, hogysem mások is élvezhessék bájaikat. Mi sem sokáig lophatjuk meg tekintetünkkel, mert lábunk alól borzasztó dübörgéssel gurúl le egy gneisz darab. Elborzadva néztünk önkéntelenűl egymásra s minden vezényszó nélkűl visszaűltünk ismét a csúcs kőpadjaira. Nincs ott különben egy négyszög-ölnyi síma hely sem, mert összevissza kúszált sziklák fedik a lelapított tetőt, mely nem oknélkűl kapta oláh nevét Retyezát azaz legyalúlt, megkerekített hegy. A monda szerint egy tündér trónolt itt s egy szép fiatal embert bűvölt el a hátszegi síkról, kinek azonban Boldogfalván kedvese volt már. Ez a leány megsejtve vőlegénye viszonyát, haragjában egy ekevasat dobott a tündér lakára s rombolta így össze a tetőt, de a tündérnek sikerűlt a völgykatlanban tovább rejtőznie.

Legsajátságosabb képet nyújt egyébként az a gerincz, mely a 2506 m. magas Pelága havassal kapcsolja össze a Retyezátot. Ennek csipkézetes, rovátkás vára csak kezdete ama groteszk ijesztő alakzatoknak, melyek dél és nyúgat felé szakadatlan lánczolatban következnek. Erre nincs vége-hossza a csúcsoknak, s csak nagy távolban véljük a Duna terét derengeni. A ki egy jól sikerűlt domborképről tájékozódni akar, csak jöjjön ide, mert minden eltörpűl vagy madártávlattá alakúl ez égnek meredő magas csúcson álló retyezáti szemlélő előtt. A ki egyszer e látványt élvezte, azt el nem felejtheti soha, mert még a tengernél is hatalmasabb benyomást gyakorol lelkünkre. Egy elérhetetlen idegen világ nyílik meg köröskörűl, minőt a képzelet felhevűlt állapotában teremthet, s melyet leírni, szemléltetni csak egy homéri tehetség tudna kellőleg. Hasonló részleteket mutathatnak az Alpesek, hanem szebbet, s főleg távlati részletekben gazdagabbat aligha kapunk ott is.

Az Ikertengerszem (Dzsemene)

Az Ikertengerszem (Dzsemene)
Dörre Tivadar rajza (forrás)

De hagyjuk a vad romántikát, hisz teljes képét tíz ennyi téren sem adhatnók. A kinek lelkében valódi lelkesedés él a természet bájai iránt, az úgy is kedvet kap az itt vázolt vidék személyes megtekintésére, s e sorok czélja sem egyéb, mint a hatalmas, megkapó részletek futólagos érintése által figyelmet ébreszteni a Kárpátok és főleg azok királya: a Retyezát iránt.

^*) E ritka szép rajz eredeti metszetét a «Turisták Lapja» szerkesztőségétől, illetve az azt kiadó «Magyar Turista-Egyesület» elnöksége lekötelező szívességéből kaptuk, melyért ezúton is hálás köszönetünket fejezzük ki rokon-egyesűletünk e kitüntető támogatásaért. Szerk.