Látnivalók a környéken
Általános felvezetés
„vár állott, most kőhalom”
A Retyezát északi lábainál elterülő bájos Hátszegi-medencében, valamint a Sztrigy folyó völgyében és a déli Zsil-völgyben is szép számmal talál kulturális jellegű, illetve természeti látnivalót az ide látogató. Példának okáért a környék egyik fontos nevezetessége a római Dacia tartomány fővárosának romja, de akad itt nem kevés félig-meddig elfeledett magyar vonatkozású történelmi emlék is: várromok, jobb-rosszabb állapotban lévő nemesi uradalmak, kastélyok, templomok, sőt a Rudolf trónörökös vadászatának emléket állító tábla is túlélte a XX. század történelmi viharait...
Az alábbiakban néhány ilyen helyszín rövid bemutatása következik, kedvcsináló jelleggel. Ha megtehetjük, iktassunk be párat ezek közül egy-egy retyezáti látogatás programjába!
| Várhely | Kolcvár | Malajesd vára | Felsőszálláspatak vára | krivádiai őrtorony |
| őraljaboldogfalvi templom | fehérvízi templomrom | zeykfalvi templom | demsusi templom |
| Kendeffy-kastély | Nopcsa-birtokok | Maderspach-kúria |
| Rudolf emlékmű | hátszegi bölényrezervátum | Boli-barlang |
A római Dácia egykori fővárosának (teljes nevén: Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegetusa) romjai Hátszegtől 17 km-re délnyugatra, Várhely (Sarmizegetusa) falu mellett találhatók. A város, melyet a dákok legyőzése után Traianus császár alapított 108-110 között, a III. századra népes metropolisszá fejlődött. E század végén a germán törzsek ismétlődő támadásai miatt végül Aurelius császár feladta a tartományt, miután lakóit a Duna vonalától délre létrehozott Új-Dácia tartományba áttelepítette. A napjainkban is feltárás alatt lévő romváros minden év március elejétől november végéig szabadtéri múzeumként látogatható (a felnőtt belépő 10 lejbe kerül).
A római kolónia romjai légifelvételen
Fotó: © Mesagerul Hunedorean, 2014
A Retyezát vidékének talán legmegkapóbb vármaradványa Szuszény (Suseni) falu mellett, a Malomvíz jobb partja felett áll. A XIV. század második felében épült lakótorony első említése 1493-ból ismeretes. Később védőfallal láttak el, illetve további tornyokkal bővítették, 1519-ben már várként említik. Tulajdonosai a Kendeffy, majd a Kenderessy nemesi családok voltak. A XVII. század második felében még lakott vár eredeti magassága 10-12 m lehetett. Ebből mára az idő pár métert lefaragott, de még így is 7-8 m magas romokban gyönyörködhetünk. A rommal átellenben lévő parton egy görögkeleti templom áll, melynek helyén már a XIII. századtól fogva kápolna volt (eredetileg római katolikus). A két épületről részletesen olvashatunk Szinte Gábor több mint 100 évvel ezelőtti írásában, Schreiber István füzetében, valamint a Szabó Tibor által összeállított internetes adatbázisban.
Kolcvár patinás romjai között
Fotó: © Budai Péter, 2012
Szuszény irányából meredek, jelzetlen ösvényen kapaszkodhatunk fel a történeti mondákban is szereplő várhoz. A kolostortól kicsit vissza kell jönni a falu irányába, majd a patak hídja után egy kisebb völgyben jobbra feltérni a hegyoldalba, ahonnan a kitaposott ösvényt kell követnünk. Útközben tájékoztató tábla mellett haladunk el, melyből megtudhatjuk, hogy valószínűleg ez a vár a „Várkastély a Kárpátokban” című Verne-regény színhelye (a tábla szövege magyarra fordítva itt olvasható). A várrom Nuksóra falu felől is megközelíthető. Ez az út ugyan hosszabb, viszont jelzett (kiindulási pontját a Nuksóra-patakon átívelő viadukt nyugati oldalán keressük, a jelzés: kék kereszt).
Kilátás a Retyezát felé
Fotó: © Budai Péter, 2012
A vár alatti ódon templomkolostor
Fotó: © Budai Péter, 2015
A Malajesd (Mălăieşti) falu déli határában lévő dombra települt vár történetéről keveset tudunk. Feltevések szerint valamikor a XIII. és XV. század között épülhetett, tulajdonosai pedig a Zarechen (Szerecsen), majd a Keresztesi és a Mara családok voltak. Utoljára valószínűleg a XVIII. század elején jutott szerephez, a kuruc felkelés idején. Ezután végleg elhagyták, s több mint két évszázadon át csendben romosodott. Többemeletes lakótornya és az azt körülvevő ovális fal egyes részei azonban hosszú időn át kitartottak, mígnem váratlanul felébredt „csipkerózsika-álmából”. A maradványokat ugyanis 2012-2014 között, nagyrészt uniós forrásokból felújították és kiegészítették (nem feltétlenül szakszerűen...), így ma egészen más élményben van részük az ide látogatóknak, mint a korábbi években.
Malajesd vára a felújítást követően
Fotó: © Budai Péter, 2015
Malajesd várromja korábban
Fotó: © A történelmi Magyarország várai
| oldal tetejére |
Felsőszálláspatak, várudvar romok
472 m | 45°30'45,54" É - 22°57'20,88" K | térképen
Felsőszálláspatak (Sălăşu de Sus) falu északi határában, az út keleti oldalán lévő cserjésben egy várszerűen megerősített nemesi udvar romjai bújnak meg. Építését régészeti feltárások alapján a XV-XVI. századra teszik, tehát Malajesd vára után alakíthatták ki. Pusztulása a Rákóczi-féle szabadságharc idejére tehető, amikor is a Mara Ignác vezette kuruc csapatok ide húzódtak vissza a labanc seregek elől, melyek ostrom alá vették és lerombolták. Az 1800-as évek közepén a leírások szerint még jól kivehető volt négy bástyájának, felvonóhídjának és sáncainak helye; mára sajnos csak a váröv nyugati és északi részeiből, illetve az udvari kápolnából maradt meg valami.
Felsőszálláspatak várudvarának romja
Fotó: © Budai Péter, 2015
Krivádia (Crivadia) falutól délkeletre, a DN 66 jelű országút viaduktja feletti sziklás domb tetején az utazók egy szabályos kör alakú falmaradványra figyelhetnek fel. Az építményt korábban római őrtorony maradványának vélték, újabb kutatások révén azonban kiderült, hogy valójában középkori eredetű: Perényi Péter erdélyi vajda építtette a mohácsi vész utáni években, hogy vámot szedjen a Vulkán-hágón át Havasalföld felől Erdélybe tartó kereskedőktől. Bár az illetéktelen vámszedést I. Ferdinánd király rövidesen megtiltotta, vélhetően a későbbi idők folyamán is használhatták még a kedvező adottságú erősséget. Napjainkban is jó állapotban van, érdemes felkeresni.
Az őrtorony távlati képe
Fotó: © Váradi Péter Pál
Erdély egyik legrégebbi templomát ismereteink szerint a XIII. század végén építették a Szent Benedek rendiek (a Kendeffy család csak jóval később kapta meg a falut). Az eredetileg katolikus, később református templom első írásos említése 1315-ből ismeretes, déli falán pedig 1311. évi felszentelésére utaló felirat van. Belső falait a XIV. században olasz mesterek által készített freskók díszítik. A későbbi századokban fehérre mázolt falak alól a XIX. században feltárt festmények állapota mára igencsak leromlott. Az ortodox egyház már régóta feni rá a fogát (ők úgy tartják, hogy a templom eredetileg ortodox volt), eddig szerencsére nem sikerült megkaparintaniuk. Örvendetes hír, hogy 2008-ban széles összefogással (egyházi, állami és civil részvétellel) sikerült megjavítani és újrafedni a tetőszerkezetet és a tornyot, így a templom ismét használhatóvá vált.
A templom kertje nyitott (egy-két megmaradt régi sírkövet is találunk), az épületbe való bejutáshoz pedig a szomszédos mellékutca túloldalán lévő házból kell segítséget kérni, készségesen kinyitják az érdeklődőknek. Mivel közvetlenül a főút mellett van, vétek kihagyni a látogatást...
A templom bejárata a főút felől
Fotó: © Budai Péter, 2009
Kendeffy-címer a templom belsejében
Fotó: © Budai Péter, 2009
Fehérvíz (Râu Alb) középkori (XV-XVI. század?) eredetű református templomának romja nem szívderítő látvány, ugyanakkor a valóság része. A hívek elfogyásával számos hajdani magyar templom jutott hasonló, vagy még rosszabb sorsra a környéken és Erdély-szerte egyaránt. Úgy tudni, ez az épület is éppenséggel csak egy jól időzített villámcsapásnak köszönheti, hogy mégha torzó formájában is, de egyelőre megmaradhatott ilyen állapotban. A torony falán viszont még most is jól olvasható felirat hirdeti:
„Isteni segedelemmel ujból épittetett ezen torony Bajesdi Koszta László vólt udvar-biro 305. V.R.F. béli adakozásából Sz. Kotsárdi Konya Dániel Ns. Hunyad Vármegye Accessora által és a megirt sumát potló segittségével Fejérvizi Bágya Ferentz szolgabirónak D. Curatorsága alatt 1838ik és 1839ik években.”
A falu és a templom egyszerűen megközelíthető a 66-os útról Bajesd (Băieşti) határában jobbra lekanyarodva. A faluba érve egy jobbkanyar után pillanthatjuk meg a romot és a mögötte csinosodó, egykor görög katolikus, ma ortodox templomot.
Így fest manapság...
Fotó: © Budai Péter, 2009
Voltak szebb napjai is...
Fotó: © Budai Péter, 2009
Az ősi Zeyk család nevét őrző Zeykfalva (Strei) ma is álló kőtemploma a XIII. században épült, román stílusban. Az eredetileg vélhetően római katolikus templom Téglás Gábor történész 1902-ben kiadott Hunyadvármegyei kalauza szerint 1712-ben a református egyházhoz tartozott, 1784 óta pedig előbb görögkeleti, majd ortodox hívek használták.
Belső falain szenteket ábrázoló freskók láthatóak, falában pedig másodlagos beépítésű római kori követ is találunk, amely minden bizonnyal a közeli Várhelyről származik. Az épületet 1724-ben Zeyk Miklós restauráltatta, szemre ma is jó állapotban van.
Piski felől a DN 66-os úton Hátszegre menet Pusztakalánt (Călan) elhagyva rövidesen elérjük a falut, ahol az út jobb oldalán egy nagy, de igen rozsdás tábla „hívja fel a figyelmet” a műemlékre (monument istoric). A kis utcába bekanyarodva nemsokára Y alakú elágazáshoz érünk, itt tegyük le az autót. Az Y bal ágáról egy fakapun keresztül gyalogosan közelíthetjük meg a templomot.
A zömök kőtorony
Fotó: © Budai Péter, 2009
A különös formavilágú épület Erdély legrégebbi ortodox temploma, eredete azonban nem teljesen tisztázott. Első okleveles említése 1360-ból való, azonban egyes elképzelések szerint helyén már a IV. században ókeresztény templom állt, amely később elpusztult.
A jelenlegi épületet valószínűleg a XIII. században húzták fel, kövei - köztük több római sírkő, így pl. Longinus Maximus hadvezéré is - főleg a közeli Sarmizegetusa romjaitól származnak.
A XIV-XV. században kibővítették, freskói is ebben az időszakban készültek (különlegesség az Atyát és a Fiút román népviseletbe öltözve megjelenítő Szentháromság ábrázolás). Később a református és az ortodox egyház közösen használta (a belső falakat ekkor fehérre meszelték, így a freskók csak később láttak ismét napvilágot).
A XIX. században a helybeli lakosok új templomot szerettek volna építeni a helyére, ezért majdnem elbontották. Pár éve átfogó felújításon esett át.
Demsus
Fotó: Wikipedia
A Kendeffy család historizáló stílusú kastélya 1782-ben épült Őraljaboldogfalván (Sântămăria-Orlea). A helyi szájhagyomány szerint titkos föld alatti járat kötötte össze a templommal. A XIX. században Kendeffy Árpád igényes angolparkot alakíttatott ki a kastély körül, ennek azonban mára csak híre és hamva maradt. Magát a kastélyt 1972-ben átépítették, ezt követően egy ideig szálloda és vendéglő üzemelt benne. Nemrég a család külföldön élő leszármazottainak kiterjedt retyezáti birtokaikkal együtt sikerült visszaperelniük a román államtól, jelenleg tehát ismét eredeti tulajdonosai birtokolják. Az elhagyatott magánterületre való belépést táblák tiltják, de a környező utcákból jól rálátni a kastély épületére.
A kastély a park felől
Fotó: © Sorin Cercea, 2005 (Panoramio)
A kastély a főútról
Fotó: © Budai Péter, 2015
| oldal tetejére |
Nopcsa-birtokok, Alsófarkadin és Szacsal
A híres-hírhedt Nopcsa bárók birtokait, így a szacsali kastélyt és az alsófarkadini uradalmat 1918-ban a román állam elkobozta. Utóbbit a francia Henri Mathias Berthelot tábornok kapta meg, hálából Románia területi gyarapodása érdekében tett szolgálataiért (sőt, 1923-ban még a falut is átkeresztelték General Berthelot névre). Halála után 1931-ben a Román Tudományos Akadémiára hagyta a birtokot. A kommunizmus ideje alatt a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet irodaközpontjaként funkcionált. Az épületeket ez idő tájt még viszonylag jól karbantartották.
A téesz 1989-ben megszűnt, a helyiek pedig rövid idő alatt iparkodtak széthordani, amit csak tudtak. Az egyébként impozáns, klasszicista épületben így hamarosan az enyészet lett az úr (fotók itt). Az ablakok és ajtók helyén évekig lyukak ásítottak az arra járókra, a szél akadálytalanul szaladgált az épületben, melynek falai között talán már csak Fatia Negra (faţa neagra = fekete arc) szelleme érezhette otthon magát (Jókai „Szegény gazdagok” című regényének kettős életet élő főalakját állítólag Nopcsa László, Hunyad megye egykori főispánja ihlette, aki a néphagyomány szerint fényűző gazdagsága ellenére, merő „hobbiból” rablóharamiaként is tevékenykedett).
A farkadini uradalmi ház felújítás előtt
Fotó: © Cristina Chira, 2009
A restitúció lehetőséget adott volna az eredeti tulajdonviszonyok helyreállítására, de leszármazottak jelentkezése híján végül az összes Nopcsa-birtok visszaszállt a román államra. Egy ideig úgy tűnt, nem marad Hátszeg vidékén semmi kézzel fogható a legendás család örökéből, 2009-ben azonban az Akadémia jelentős európai támogatással (a költségek 75%-át az EGT és Norvég Finanszírozási Mechanizmus biztosította) felújította az épületeket. A farkadini udvarház így végül méltó szerephez jutott: a Hátszegi medence és a Retyezát növény- és állatvilágának konzerválását célzó programban a vidék élővilágának génbankjaként fog működni.
A történet „apró” szépséghibája, hogy a múlt tiszteletének jegyében meghirdetett projekt az uradalmat kizárólag mint Berthelot tábornok hajdani birtokát mutatja be (annak ellenére, hogy alig 7 évig mondhatta magáénak, és egy pillanatig sem lakott benne). Az eredeti tulajdonosokról ugyanakkor érdekes módon még csak véletlenül sem tesznek említést... Úgy tűnik Albániában nagyobb tiszteletnek örvend a Nopcsa név, ott emléktáblák, utcanevek őrzik Nopcsa Ferenc, a különc őslénykutató kalandor emlékezetét, sőt 2009-ben egyetemi előadótermet is neveztek el róla Tiranában. Talán egyszer Hátszegvidéknek is sikerül majd felfrissíteni a memóriáját.
A farkadini uradalmi ház felújítás után
Fotó: © Román Tud. Akadémia, 2010
Erre a Szacsali kastély esetében látszik némi esély, a tervek szerint ugyanis az épület felújítása után Nopcsa Akadémia néven itt hoznának létre egy paleontológiai és paleobiológiai kutatóközpontot. A 8 millió eurós beruházás 85%-át a farkadini konstrukcióhoz hasonló európai támogatás fedezné. A Nopcsák XVII. században épült családi fészkére egyébként nagyon ráfér a felújítás. A konfiskált kastély hosszú ideig egy kisegítő iskolának adott otthont, bár 1920-ban rövid közjátékként a román kormány - háborús szerepvállalása ellenére - szerette volna megnyerni Nopcsa Ferencet a bukaresti Geológiai Intézet igazgatójának, ezért visszaadta szacsali birtokát (a hazalátogató bárót azonban egykori parasztjai csaknem halálra verték, így a dolog végül annyiban maradt). A bentlakásos iskola 1978-ban másik épületbe költözött, de a '90-es évekig még tartottak foglalkozásokat a kastélyban is. Mindeközben állapota folyamatosan romlott. 1992-ben és 2000-ben csak kisebb állagmegóvási munkálatokra futotta, az utóbbi külföldi segítséggel (német befektetők szerették volna megvásárolni az ingatlant, de végül lemondtak róla). Állandó lakók és felügyelet hiányában ismeretlen „szorgos kezek” sajnos innen is elmozdítottak mindent, amit lehetett. A jelenleg életveszélyes kastélynak valószínűleg a mostani, 2010-es terv az utolsó esélye az enyészettől való megmenekülésre. Pedig 100 éve még teljes pompájában állt...
A szacsali kastély a századfordulón
Fotó: © Nopcsa archívum
A szacsali kastély napjainkban
Fotó: © Bogdan Stanciu, 2008
| oldal tetejére |
Maderspach-kúria és tulipánfa, Iszkrony
45°22'29,16" É - 23°20'48,96" K | térképen
A Maderspachok Zsil-völgyi családi fészke, egyben a filmre kívánkozó élettörténetű Maderspach Viktor szülő- és kényszerű meneküléséig lakóhelye, igaz bezárva, de ma is áll. Közvetlenül a DN 66A jelű főút mellett figyelhetünk fel a környékbeli épületek stílusától eltérő, saroktornyos kúriára. Mintegy 50 méterre innen található az Aninósza város jelképének is számító tulipánfa-matuzsálem, amit 1880-ban Maderspach Margit hozatott messzi földről, és egyetlen maradványa az uradalomhoz tartozó egykori szép parknak.
A Maderspach-kúria épülete
Fotó: © Bodó József, 2014
A különleges tulipánfa
Fotó: © Bodó József, 2015
1882 augusztusában Rudolf herceg a bőséges vadállományáról már akkor híres Retyezátban töltött néhány napot feleségével és vadásztársaságával. A trónörökös látogatása rövid időre az érdeklődés központjába helyezte a vidéket: a jeles esemény előkészületei során Hunyad megye agg főispánja például személyesen is felkereste a vadászat tervezett helyszínét, a Zenóga-tavat; de Déchy Mór is ennek apropóján írt cikket a Retyezátról, amelyben a hegy északi falának - valószínűleg első - megmászásáról is beszámol.
A tragikus sorsú főherceg látogatásának halála után kézzel fogható emléket is kívántak állítani a vármegye elöljárói, ezért 1897-ben a Sebesvíz (Râu Mare) partján, félúton Sebestorok (Brazi) és Zlatatorok (Gura Zlata) között emléktáblát avattak fel. Téglás Gábor 1890 március 1-én, a Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának ülésén tartott beszédében találjuk az első erre való utalást:
„1882 augusztus 1-6-ig dicsőült trónörökösünk is szerencsélteté a retyezát vadászterületeit s azt a helyet, hol a Sebesvíz mellől a Gura Zlatinál a Zenoga felé haladólag kiséretével először megpihent Hunyadmegye közönsége legmélyebb kegyelete tanujeléül és örök emlékezet okáért emléktáblával jelölteté meg. És nemes büszkeséggel gondol itt századok mulva is az egész hegyvidék az imádva szeretett királyfi itt jártának dicső napjaira.”
„...rövid itt létének ünnepélyességeirôl a késői unokák is elragadtatással fognak mesélni s jámbor áhítattal halad el az utolsó oláh pásztor is a szédületes szirtfokok alatt, hol akkoriban Rudolf trónörökös daliás alakját látták délczeg kiséretével felvonulni.”
A több mint 100 éves emléktábla
Fotó: © Budai Péter, 2012
Valószínűleg az említett tábla helyére került fel 1897-ben a sors kegye folytán jelenleg is kiváló állapotban található emléktábla, melynek avatási ünnepségéről szintén Téglás Gábor számolt be a korabeli sajtóban. S ha éppenséggel az egész hegyvidék nem is teszi, mi azért büszkén gondolhatunk rá, sőt ha időnk engedi, fel is kereshetjük.
Hátszegen 1958-ban alapítottak rezervátumot a kihalás szélén álló európai bölények védelmére. Az első példányok Lengyelországból érkeztek, a hatvanas-hetvenes években pedig már egy egész csordányi állat élt itt. Az ezredfordulóra aztán csak egy család maradt. A létszám 2008-ban mozdult el ismét kedvező irányba: a négy felnőtt egyedhez ekkor két kisborjú „csatlakozott”; 2012-re pedig tíz példány élt a területen.
A rezervátumhoz (Rezervaţia de zimbrii) vezető utat Hátszeg területét Piski (Simeria) felé elhagyva a DN66 bal oldalán találjuk, ezen a bő egysávos aszfaltcsíkon kell bemenni az erdőbe a rezervátum kapujáig. A belépő felnőtteknek 3 lej, a látogatási idő reggel 8-tól este 8-ig tart.
Európai bölény Hátszegen
Fotó: © Pál István
Petrozsénytől 6 km-re északi irányban, a DN 66 jelű főút mellett egy tábla hívja fel a figyelmet a közelben található Boli-barlangra. A régóta ismert természeti képződmény impozáns méretei, valamint, a rajta átfolyó búvópatak miatt egyaránt érdekes. Neve minden valószínűség szerint családnévből ered, egyes vélemények szerint egyenesen a híres Bolyaiakra vezethető vissza. Szépirodalmi vonatkozása is van: Jósika Miklós „Abafi” c. történelmi regényének cselekményei részben itt játszódnak (bővebb információk itt).
A barlangot már a XIX. században teljes hosszában járhatóvá tették a kalandvágyó turisták számára, akik a külön e célból létesített vasúti megállótól fáklyával a kézben fedezhették fel a földalatti világot. Azóta több ízben is szükségessé vált a műtárgyak újjáépítése, legutoljára a 2000-es évek folyamán a barlang kezelését jelenleg is ellátó petrozsényi Petro Aqua egyesület kezdeményezésére került sor komolyabb felújításra.
Látogatása jelenleg vezetővel lehetséges (aktuális elérhetőségek a Petro Aqua weboldalán, illetve a barlang bejáratánál lévő információs táblán találhatóak - ha magyar nyelvű vezetést szeretnénk, akkor az egyesület elnökét, Szuhanek Imrét keressük a +40-722-559980 telefonszámon); június elejétől szeptember közepéig minden nap 9 és 18 óra között, az év többi részében pedig hétvégente ugyanebben az időszakban. Érdemes tudni, hogy a mesterséges világítást csak hétvégén kapcsolják fel, hétközben saját kézilámpánk fénye mellett járhatjuk be a barlangot. A belépődíj felnőttek számára 5, gyermekeknek pedig 3 lej.
A grandiózus bejárati nyílás
Fotó: © Budai Péter, 2012
A barlang belsejében
Fotó: © Budai Péter, 2012
