Maderspach Viktor nyomában a Retyezát hegységben

barangolás a retyezáti akcióhős kalandjainak helyszínein

összeállította: Bodó József (2014)

Maderspach Viktor Erdély szülöttje volt, valamikor hatalmas birtokok ura (a Zsil völgyének vidéke, a Retyezát és a Páring havasok jó része egykor a Maderspach család birtokához tartozott). Ebben az elhagyott vadon világban nőtt fel, itt szívta magába a természet iránti szeretet és itt tanulta meg, mit jelent a szabadság, mit jelent imádni a szülőföldet. Ő alighanem az utolsó magyar akcióhőssé, a legújabbkori magyar történelem egyik legismeretlenebb nemzeti hősévé, egyben talán legvonzóbb, legeredetibb alakjává lett. Gyermekkorát a család Hunyad megyei birtokán éli, majd Bécsben mérnöki diplomát szerez. 1914-ben a világháború kitörésekor az elsők között jelentkezik harctéri szolgálatra és az orosz frontra vezénylik.

Két évi harctéri szolgálat után szabadságra hazatér Iszkronyba - itt éri az 1916 augusztusi román támadás. Mint a terepet kiválóan ismerő, felderítő különítmény parancsnok, részt vett a román hadsereg ellen vívott harcokban és hozzásegíti a hadvezetést, hogy novemberig kiűzzék a támadókat Magyarország területéről. Az ezekben a harcokban történteket „Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig” című könyvében írja le. A békeszerződés aláírásakor Iszkronyban, a család birtokán tartózkodik és akarata ellenére román állampolgár lesz. A román hatóságok első világháborús tevékenysége miatt ellenségnek tekintik, ezért provokátorok révén csapdát állítanak neki. Ő azonban résen van, és az egyik titkos rendőrt megöli, majd a havasokon át, Szerbián keresztül Csonka-Magyarországra menekül. Kalandos és hihetetlenül izgalmas eseményekben gazdag meneküléséről a „Menekülésem Erdélyből” című könyvében számol be. A két könyvben bemutatott események egy része a Retyezát hegységben és környékén zajlik. A következőkben szeretném bemutatni a könyvekben leírt események alapján azokat az útvonalakat, amelyek a Retyezátot is érintik.

A háború kitörésekor, a román betörés utáni első megbízásának helyszíne a Retyezáttal szomszédos Tulisa hegység legkeletibb része: a Merisor - Dealu Babii - Oboroka - Tulisa vidéke (néhány évvel később aztán szinte ugyanezt az útvonalat teszi meg menekülésének első napjaiban). Miután a román hadsereg meglepetésszerűen, Románia semlegességét megszegve behatolt a petrozsényi medencébe, Maderspach Viktor biztonságba helyezi családját és azonnal jelentkezik katonai elöljáróinál szolgálattételre. Az itteni hadsereget Stavinszky ezredes vezette, aki a hadvezetőség rendeletére az egész vidéket átengedte az ellenségnek és a Banicától északnyugatra fekvő állásokat foglalta el. Hadiszállását a merisori állomás épületében ütötte fel. Itt kapja Maderspach az első megbízást, hogy az Oboroka havast megszállva tartó Mentler őrnagyhoz parancsot juttasson el, miszerint az őrnagy parancsnoksága alatt álló összes csapatok vonuljanak vissza Farkaspatakig.

„A Vulkán felé vezető hegyi ösvényen haladtam felfelé. Az eső megállott, de sűrű köd ereszkedett a hegyekre. Lépten nyomon fényforrásokra akadtunk, melyek az út mellett éjjelező menekültek tábortűzeitől eredtek. Az út legkülömbözőbb járművekkel volt eltorlaszolva. A menekültek százai lepték el az útat. A Dealu Babii hegy tetejére értünk, ahol az ösvény a Zsil bal partjával párhuzamosan elhúzodó hegyek gerincére vezet. Éjfél után elértem a Mentler őrnagy csoportjának egyik szakaszát, és a parancsot egy hadnagynak adtam át. Pár óra mulva Mentler őrnagy aláirásával ellátott átvételi elismervényt elhozták és ezzel küldetésemnek eleget tevén, visszafelé indultam.”

Nagyjából ugyanezen az útvonalon zajlottak Maderspach Viktor menekülésének első napjai. Lakását elhagyva hősünk Banica felé menekült, majd a következő napokban miután elhatározta a Retyezáton való átkelést, nyugati irányba kellett egy fűvel benőtt hegygerincen haladnia. A gerinc egyenesen kelet-nyugat irányban húzódik, két vasúti vonal között (északi oldalán a puj-petrozsényi vonal, a délin pedig a livezeny-lupényi).

„Sohasem szabad meredek lejtőn leereszkedni, mert a hegygerinc meglehetősen egyenes. De látom a vulkáni és lupényi bányatelep lámpásait is. Oly helyhez közeledem, ahol az üldözőimmel való találkozásomnak valószínűsége a legnagyobb, a Dealu Babii útkereszteződéshez. Innen vezet az ösvény az Oboroka hegygerinc ősbükköseibe. Oboroka és Tulisa, mind olyan helyek, melyek a magyar vitézséget megörökítő hadtörténelem legragyogóbb lapjaira vannak feljegyezve. Hetekig tombolt itt a harc a román túlerő ellen, melynek előrenyomulását a bányász zászlóalj és budapesti népfelkelő ezred állította meg. Egy elhagyott fedezékben jó éjjeli szállást találok.”

Az Oborokától a Tulisáig a lövészárkok nyomait az egész gerincen ma is lehet látni. A Tulisa csúcs alatt az elesett katonák emlékére a helyi hatóságok egy keresztet állítottak.

Maderspach Viktor következő megbízása már a Retyezát hegység magasabb részein történik. A feladat a Klancu-Kozmi nevű sziklacsúcs elfoglalása, és annak megállapítása, hogy az ellenség balszárnyát a Retyezát tömbhöz tartozó hegységben meddig tolta előre nyugati irányba. A Vasiel gerincen haladtak, ahonnan a Tulisa környékén bömbölő ágyúk lángnyelveit is látni lehetett. A vállalkozást teljes siker koronázta: a legcsekélyebb veszteség nélkül sikerült sziklafészkéből kiűzni az ellenséget. Ezután déli irányba kellett előrehatolniuk, mindaddig míg az ellenséggel az érintkezést fel nem veszik. A felderítőút iránya a Retyezát tömbnek a civilizált helyektől legtávolibb eső vidéke volt. Át kellett menni a vízválasztón, amely a Borbátvíz völgyét a Lepusnyik (Maderspach szóhasználatában: Lapuzsnyik) völgyétől választja el. Ez a nyereg a Papusa és Kusztura csúcsok között van és meghaladja a 2000 méter magasságot. A Papusa nyereg (amit ma inkább Kusztura-nyeregként emlegetünk) környékén embereinek pihenőt rendel, ő maga pedig vadász és horgász szenvedélyének eleget téve a Bukura tó vidékét kémleli ki.

„A Bukura tó mellett egy csendőrosztag tanyázott. Népfelkelők is voltak beosztva közéjük, és egészen háziasan berendezkedtek már. A határ menti blokkházakból ide vonultak vissza az ellenséges túlerő nyomása folytán. Két irányból idehallatszó ágyúdörgés árulta el, hogy háborús időket élünk. Oly szép őszi napsugár aranyozta be a sötétkék tengerszemet környező sziklatornyokat, amelyet régi hazánkban csak az istenáldotta Déli-Kárpátokban lehetett az év ez előrehaladott szakaszában tapasztalni. Az oláh háború éveiben a havasi rózsáknak oly hatalmas másodvirágzása volt, hogy a Bukura tó feletti lejtők helyenként úgy kipirosodtak, akárcsak június havában. A nagy tótól visszatérünk a Papusa-beli táborhoz. Szándékunk erőszakos felderítés végrehajtása a románok legszélsőbb balszárnya ellen. Azért a Valea Mare-Gruniu-Zanoaga-Bilugu hegygerincen, mely az ellenség által megszállt Oboroka-Tulisa-Fagatszel hegyláncnak folytatását jelenti, addig fogok előrehatolni keleti irányba, míg az ellenségre rá nem bukkanok. Meredek, kopár hegyoldalon kapaszkodtunk felfelé a reggeli homályban. Déli irányban aránylag enyhe, fűvel boritott lejtők terpeszkednek, melyek alsó részei sötét fenyvesekkel, sárguló bükkösökkel voltak benőve. A Zsil folyó jobb partján túli enyhe körvonalú, végeláthatatlan bükkösökkel boritott határhegyek a Havasalföld párás sikságába mentek át. A hegylánc északi része azonban úgy néz ki, mintha a teremtő itt egy óriási reszelővel a puha földdel betakart földgömböt érdessé akarta volna tenni.

Csupa meredek, majdnem függőleges sziklafalakból alkotott mélység, melyeket csak gyakorlott hegymászó tud megközelíteni. Messzelátóval az Arkanu havas tetején látom a mozgolódó ellenséges csapatokat és málhásállat karavánokat. Elértük a Zanoaga csúcsot, ahonnét kilátás nyílik az ellenséges állásokra. Ágyúharc folyik. A mieink a hadműveletek főműhelyén nehéztüzérséggel lövik az ellenség által megszállott Tulisa tetőt. A Zanoaga keleti, délkeleti lejtőin ereszkedünk lefelé. Egyenesen az ellenség balszárnya felé közeledünk. A gyalogfenyőpászta széléhez értünk. Ha élő románokat akarok látni, a gyalogfenyőpásztán alul a Bilug sima gerincéig kell előrehatolnom. Megpillantottam a Bilugu (Făgeţel) hágót alkotó nagy rétet, és az előttem elterült látvány rendkívül meglepett. Sátor, sátor mellé sorakozva egész várost alkotott. Úgy látszik az ellenség ezen a helyen helyezte el tartalékjait. Biztosításukról azonban nem gondoskodtak, mert különben nem figyelhetném az egész tábort alig kétszáz lépésnyi távolságból, anélkül hogy észrevettek volna. Embereim pár pillanat alatt elfoglalták a gyalogfenyőbozót szélét, s onnét meglepetésszerűen kezdték meg a tüzelést. A szabadon elterülő sátorvárosból a velünk szemközt elvonuló erdőbe menekült az ellenség. Ott valószínűen a segítségül elősietett csapatok támogatásával tűzvonal keletkezett, amely gyalogfenyőbozótunkat valóságos golyózáporral árasztotta el. Hatvankét emberemet elnyelte a bozót, a sziklarengeteg és sötétség. Mindenki látott bajtársokat megsebesülni és elesni. Abban megegyeztek, hogy az ellenségnek sokkal nagyobb veszteséget okoztunk.”

Az ellenséggel való összetűzés után Maderspach Viktor embereivel a Csomfu tó melletti táborba vonul. Későbbi menekülése idején Maderspach a Tulisa környékéről a Borbátvíz völgyébe ereszkedik és szintén az említett patak, valamint Lapuzsnyik közötti vízválasztón kell átmenjen.

„A hómezőkkel boritott magas tetőkre jutok. Leereszkedem a puji völgy fenekéig. A patak vizében haladok felfelé. Itt nem hagyok hátra semmiféle nyomot. Elhagyom a patak medrét és minden lépésnél a puha hóban térden felülig süllyedve folytatom keserves útamat. Sűrű fenyvesben menetelek, a hó mind keményebb lesz. Kijutok az árnyékos fenyvesből a verőfényes havas tetőre. Szemeim előtt terülnek el a Kusztura bércei, melyeket folt nélküli hólepel borit. Át kell kelnem azon a sziklagerincen, mely a puji patak és a Lapuzsnyik közötti vízválasztót alkotja, 800 méternyi magasságkülömbséget. Több lavinának a nyomát látom. Ha egyiket elérném akkor meg vagyok mentve. A hó ott vagy teljes egészében lecsúszott, vagy pedig a hatalmas nyomás alatt annyira megkeményedett, hogy további csúszásoktól nem kell tartonom.

Elérem a lavina nyomát. A hó itt részben csak bokáig ér. A görgeteg esési irányát követve, a lehető legmeredekebben kell felfelé haladnom. A hegygerinc tetején a szél egy helyenként áthajló, legalább 15 méter magas hófalat alkotott. A hófalban vájt árokban felkapaszkodva, elértem a hegytetőt. Megmenekültem. Előttem egy hótól teljesen megtisztult hegyoldal terült el. A déli lejtőkön a nap melege és a sokkal gyakoribb lavinák folytán a hó már csak egyes foltokban maradt meg. Csak a völgy feneke, ahol a Lapuzsnyik patak folyik havasi réteken át, volt vastag hótakaróval boritva. Elértem a völgy fenekét. A patakot nem lehetett látni, csak a hó alatti morajlását hallottam. Kényelmesen haladtam a hó alagútjából kibújt, hatalmas hegyi patak mentén lefelé. Minden kő, minden fa ismerős volt itt előttem, mindegyikhez egy-egy vadászati vagy háborús emlék fűződött. A Lunka Berhina nevű nagy rét már teljesen kizöldült. Itt mutatták nekem vén vadászok azt az óriási, évszázados, egy rét közepén egyedül álló fenyőfát, melynek terebélyes ágai alatt kovapuskával és húsz kopóval vadászó Berhina szokott táborozni. A faóriást a vihar kidöntötte azóta, és helyét egy sok tábortűz által megfeketített nagy kő jelzi. Nándor Abi, Tornya Gyula, Buda Ádám és az angolok szintén gyakran szoktak vadászatok alkalmával itt táborozni. Rudolf trónörökös is többször e helyen ütötte fel sátorát. Majdnem sétaszerüen folytatom utamat a megáradt hegyi patak partján lefelé és elértem a Gura Apelor nevű helyet, hol a Lapuzsnyik felveszi egy jobb parti, jelenleg az olvadó hó vizétől erősen megdagadt hegyi patak zúgó víztömegét.”

Október elején Von Busse tábornoktól Maderspach Viktor azt parancsot kapta, hogy a Retyezát hegységben elszórt csendőrkülönítmények feletti parancsnokságot vegye át. Csodaszép őszi napon érte el a Lunka Berhina laktanyát, ahonnan a Paltina tetőre mászott embereivel. Itt tartózkodása idején alkalma volt arra, hogy a vadászat terén szerzett tapasztalatait katonai szempontból is értékesítse. Kalkreuth századosnak kellett helyzetjelentést adnia, miszerint a Retyezáttól dére fekvő Oszlia havast az ellenség megszállta-e. Ez egy kelet-nyugati irányban elhúzódó hosszú hegygerinc, melynek sziklás teteje egy fogaival ég felé fordított fűrészpengéhez hasonlatos. Észak felől a határhavasokról teljesen áttekinhető, gyepes lejtőin alig vannak nagyobb szikladarabok. Maderspach az erdővel borított völgy által elválasztott Oszliát a Retyezáthoz nyugatról kapcsolódó Godján hegység Paltina nevű csúcsáról vette szemügyre. Megfigyelése elején az Oszlia hegységen éppoly béke uralkodott, mint a környező egész hegyvidéken. Egyszer aztán a gerincen megjelent egy anyamedve, melyet két bocs követett. A medvék nyugodtan áfonyáztak. Egy óra múlva a medvék menekülése jelzi, hogy az ellenség megjelent a gerincen. Rendeletet kap: ha lehetséges, az ellenséget az Oszliáról űzze el. A rendelet végrehajtásáért a különítmény legjobb embereit vette maga mellé és a hosszú őszi éj sötétjében megmászták a hegyet. A támadás sikerrel végződött, de sajnos csapatának is voltak súlyos sebesültjei és halottai. Egy galambősz öreg csongrádi magyart a Sztanuletye sziklafalai alatt helyeztek örök nyugalomra.

Október közepén Maderspach Viktort Románia belsejébe küldik, az ottani viszonyokra vonatkozólag híreket és adatokat szerezni. Miután teljesítette a megbízást, visszatérése során embereivel a Bou patak völgye felé ereszkedett. Hogy elérjenek a lunka-berhinai főhadiszállásra, át kellett kelniük a Nyugati-Zsil völgyén. A Zsil folyó völgyéből a Piule és Szkorota mészkősziklái között haladtak előre. A sötétség beállta előtt egy katlanba ereszkedtek, ahol egy patak csörgedezett. Emberei egy elmaradt bürgét (birkát) fogtak és mikor egy pásztorkunyhóhoz értek, tüzet gyújtottak és elkezdték sütni a húst. Lunka Berhinától, állandó táborozási helyüktől már csak néhány órányira voltak. Maderspach reggel kiült egy sziklára és onnét figyelte a Szkorota szurdokának függőleges sziklafalai között mozgolódó zergéket. Koromfekete nászruhájukat már felvették és nyugodtan legelésztek. A Lunka Berhina-i táborba visszatérve mindent a legnagyobb rendben találtak.