Múltidéző
Menedékházak a Pietrele-völgyben
a hegyég turistaközpontjának története
Budai Péter (2011. július)
A Retyezátot igen későn, csupán a XIX. század vége felé kezdték el felfedezni a turisták. Ez idő tájt a Zenóga-tó és a Retyezát-csúcs voltak a leggyakoribb célpontok, melyeket leginkább a Sebesvíz (Râu Mare, azaz Nagyvíz) vagy a Malomvíz (Râuşor, azaz Kis-víz) völgyén volt szokás felkeresni. A mostanság legjobban látogatott Nuksóra (korábbi nevén Sibişel, azaz Kis-Sebes) völgy és a felső részén belőle szétágazó négy további völgy (Gáles, Rea, Pietrele és Stânişoara) akkoriban még csak zergevadászok és havasi pásztorok által járt terület volt, amint arról Buda Ádám, a Retyezát neves vadásza és egyben nagy ismerője is beszámol. Ösvények ugyan vezettek errefelé, nagyobb figyelem azonban csak később, a XX. század elején terelődött e tájékra, elsősorban azután, hogy 1935-ben a Nuksóra faluból ide vezető utat lóval is járhatóvá tették. A környék egyébként egészen az 1947-es államosításig az Ocskay grófok tulajdonában volt.
Nem meglepő módon a Pietrele-völgy első menedékhelye vadászati célból létesült, az 1550 m magasan fekvő Napfényes-tisztáson (Poiana Soarelui). A kétszobás épület bejárata kelet felé nézett, nagyszerű kilátással a Nagy-csúcsról lefutó Gáles-gerincre. A fából készült házat 1931 tavaszán egy tűzvész pusztította el (kőalapjának nyomai hóolvadás után, és késő ősszel az avatott szemek előtt még ma is kirajzolódnak a talajon). Ugyanez év őszén új vadászházat kezdtek el építeni, a mai turistaközponttól valamivel lejjebb fekvő területen. A földszinti rész ezúttal kőből, az emelet ismét fából készült. A munkálatokat 1933-ban fejezték be. Dél felé a Hátszegi medencére, északi irányban pedig az innen elágazó négy völgy felé adódott kilátás a házból. Első és egyben utolsó felvigyázója Maria Magdalena Hamza, kimpulunyági vadőr és hegyivezető, a Retyezát jó ismerője volt. 1934 telén ugyanis az itt tartózkodó vendégek figyelmetlensége miatt ez az épület is leégett. Romjait a jelenlegi kijelölt sátorozóhely felé leágazó ösvénynél találjuk.
A sokak által ismert Pietrele-menedékház építését 1936-ban kezdte meg T.C.R. (Turing-Clubul Romaniei) 1933-ban alakult dévai székhelyű „Retyezát” osztálya, az Ocskay családtól kapott földterületen. Nevével ellentétben tulajdonképpen már nem is a Pietrele, hanem a szomszédos Stânişoara völgyben húzták fel az épületet, mintegy 500 méterre a két völgy elágazásától. A kétszintes gerendaház a turista klub alelnöki tisztségét betöltő Alexandru Ştefănescu mérnök tervei alapján készült. Az épületet egy évvel később, 1937. augusztus 13-án adták át a nagyközönségnek. Földszintjén konyhát, egy közös helyiséget és három hálószobát alakítottak ki, tetőterében pedig további 12 fűtetlen szoba állt rendelkezésre, egyenként 3-4 ággyal. Teljes befogadóképessége így 50-60 fő volt nyáron, télen viszont csak az alsó szint 20 fős kapacitását lehetett kihasználni. A gondnoki teendőket továbbra is Hamza asszony látta el.
A menedékház környezetében később további faházak épültek (10 kisebb kunyhó, és egy nagyobb ház, a „Vila Stânişoara”). Ezzel valóságos turistaközpont alakult ki, ami kedvező elhelyezkedése révén rövid időn belül a hegység belsejébe induló túrák elsőszámú bázisa lett. A komplexum központjának szerepét betöltő menedékház elődeihez képest hosszú életű volt, sorsát azonban ez sem kerülhette el: 2007. január 6-án egy eltömődött kémény miatt a tűz martalékává vált. Azóta csak a megmaradt kisebb házakban lehet megszállni (ezek közül néhányat időközben felújítottak). A terület tulajdonosa és a turistaközpont kezelője is tervbe vették egy új főépület felhúzását, arról azonban egyelőre semmi biztosat nem tudni, hogy erre ténylegesen mikor kerül sor.
Felhasznált források:
Nicolae Timar: cikkrészlet a Montan Club "Floarea Reginei" 2000 szeptemberi kiadványából
Niculae Baticu, Ţiţeica Radu: Pe crestele Carpaţilor (Editura Sport-Turism, Bukarest, 1984)
rövid közlemény a menedékház átadásáról (Erdély, XXXIV évf. 11-12. szám, 1937)
rövid közlemény a Nuksóra-Pietrele turistaút átadásáról (Erdély, XXXII évf. 3. szám, 1935)
A fordításban nyújtott segítségért és a kész szöveg lektorálásáért köszönet illeti Nagy Istvánt.