Legendák
Elöljáróban
mi fán terem...
Az alábbi oldalon néhány olyan mondát gyűjtöttem össze, ami a Retyezát vidékéhez köthető. Akinek tudomása van további ide illő regékről, ne habozzon felhívni rá a figyelemet. Addig is kellemes utazást kívánok a legendák misztikus világába!
| A három tündér legendája | Az aranyfonál | Kendeffy Ilona legendája | Jorgován legendája |
„Három tündér egyezett össze, hogy egyetlen éjen át várat épit mindenik saját sziklájára: az első a dévaira, második az aranyira, harmadik a Kolczra. A dévai és kolczi így szólottak: Fölépítem, ha isten megsegit. Az aranyi önbizakodottan vágta vissza, hogy ő isten segitsége nélkül is fölépiti.
Reggelre a dévai és kolczi várak ragyogtak a napfényben; az aranyi romban hevert. Most már bőszültté lett az elbizakodott tündér s fölkapván vakoló kanalát, neki hajitott a tündöklő Kolczvárnak, hogy leüsse. A kanál azonban rendkivül nagy volt s félutig sem érve lecsapódott a Sztrigy partján egy sziklába; abba mély gödröt vágott, épen olyan alakut, mint egy kanál, a melynek közepén ma is bőven bugyog a kaláni fürdő meleg vize s vastag érben foly ki a nyele helyén. Fürdőnek használták már a rómaiak is. A tündérek országa, természetesen, még az övéknél is régibb.
Az aranyi tündér még bőszültebb lett, hogy nem érhette el czélját s minden tőle kitelhető erővel hajitott neki a második kanállal a Kolcz várának. Ennek azonban igen sok erőt adott s az óriás kanál magasan repült el a Kolcz fölött és leütötte a havas legmagasabb csúcsát. Azért hivják azt azóta Retyezátnak, mert le van csonkitva a teteje. Olyan, mint mikor a czukorsüveg tetejét leütik késsel.
Az aranyi vár sohasem épült föl; a dévai és kolczi azonban fennállottak évszázadokig és évezredekig. Ma is állanak romjaikban s régmúlt idők sejtelmével töltik el a lelket.”
Forrás: Kirándulás a Retyezátba (Vasárnapi Ujság - 29. évf. 30. szám, 469-471. oldal, 1882)
„Hallottátok-e hírét Kolcvárnak? A szép Hátszeg völgyében, magas hegy tetején tündökölt ez a vár. Messze földön nem volt szebb ennél. A Kendeffy családé volt ez a vár, s abban az időben, mikor az a szörnyű tatárjárás volt, egyedül lakott e várban Kendeffy Ilona. Egyedül, mert az apja, a testvérei s a jegybéli mátkája mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, várta szegény Kendeffy Ilona, mikor jönnek vissza, de hiába várta. Egyszer csak halála hírét hozták az apjának, halála hírét a bátyjainak, de a mátkájáról még hír sem jött, él-e, hal-e, elhurcolták-e magukkal a tatárok, vagy nem: senki lélek nem tudta azt.
Telt-múlt az idő. A tatárok már rég visszamentek a hazájukba, s Kendeffy Ilona mátkája még mindig nem tért vissza. Egy este Kendeffy Ilona kint üldögélt a vár erkélyén, s amint ott ült, elnyomta az álom. Csodálatos álma volt.
Előtte állott a jegybéli mátkája, s mondta neki:
- Ha azt akarod, hogy a tied legyek, annyi aranyad legyen, amennyi odáig ér, ahol én most sínylek szomorú rabságban.
Felébred Ilona, gondolkozik az álmon, s felsóhajt:
- Istenem, Istenem, vajon mit jelenthet ez az álom?! Ha rabságban van a mátkám, csak nagy Tatárországban lehet rabságban, s kinek van annyi aranya, hogy odáig érjen?
Másnap este megint kiült az erkélyre. A csendes esti szellő álmot hozott a szemére. Mostan egy angyal jelent meg előtte. Mondta neki az angyal:
- Ne búsulj, Kendeffy Ilona. Vedd elé a guzsalyodat, fonj éjjel-nappal, s majd meglátod, annyi aranyad lesz, hogy éppen nagy Tatárországig ér, ahol sínylik a te mátkád szomorú rabságban.
Fölébred Ilona, gondolkozik, tűnődik az álmán, s felsóhajt:
- Istenem, Istenem, nem értem, hogy lehet! Hiszen ha ítélet napjáig fonok, akkor sem szerezhetek annyi aranyat, hogy elérjen nagy Tatárországig.
De hiába gondolta ezt, nem volt többet nyugodalma, elővette a guzsalyát, kiült este az erkélyre, pörgette az orsót, s szép csendesen eregette a fonalat. S hát uramteremtőm, mi történt? A fonál, mit eregetett, mind színarannyá változott, s amint eregette, szépen, csöndesen szállott az aranyfonál tovább nagy Tatárország felé, s nem telt belé egy hét, az aranyfonál elért nagy Tatárországba, nagy Tatárországban tömlöc ajtajába, tömlöc ajtaja kinyílt, s ím egy este, mikor Ilona ott ült az erkélyen, és fonogatott szép csöndesen, ott áll előtte jegybéli mátkája...”
Forrás: Magyar mese- és mondavilág II - A fekete kisasszony (ISBN 963 11 6043 2)
„A kies Hátszeg völgyére, a határszéli erdős hegyek lombdús oldalából, festői szépségben néz le egy várrom, Kolczvár, a Kendefi család ős kastélyának gyönyörü romja. Meglehetős magasságban fekszik, s lábait a Sebes vize mossa. Itt élt a hajdanidőben Kendefi Ilona, vidékének szépsége, midőn tatárok ütnek be az országba, a földnépe csatákot áll velek, kiverik őket, minden visszatér ővéihez, csak az nem kit Ilona várt. Azt a tatárok elvitték, tatárrabságra.
Hová vitték, hová tették, senki sem birta megmondani. Ilona fűvet, fát kérdezett, nyomába senki sem igazithatá. Ily bánatba merülve ül egyszer vára erkelyén, mely Hátszeg völgyére nézett, midőn lágy szellő kezd fuvalni, álom száll pilláira, s mintha kit várt, megjelent volna, s azt mondá neki: midőn aranya oda ér, hol ő fogva van, akkor visszanyeri őt. Ilona az álom magyarázatához kezdett. Oda adta volna ő minden aranyát, de ki adja vissza neki azt, ki drágább neki minden aranynál.
Ismét buslakodott, ismét megjelent az álom, meg az álom angyala, megmagyarázá, hogy annyi aranyra kell szert tennie, mennyi odáig ér. De honnan vegyen annyi aranyat? Dolgozni, gondolá magában, éjjel nappal dolgozni, fonni, szőni fogok, s mégis kiszerzem a kivántató aranyat. Minden lenét, kenderét lefonta már, csak valami ősi durva szálok vannak még ősei guzsalyain, ezeket is előveszi, ki űl vára erkélyére s a szép holdvilágnál eregetni kezdi a szálokat, hosszan, hosszan le vára aljáig. A mint késő éjjen az álom elnyomja, s reggel fölkél, mit lát, arany fonal kerekedett az ősi durva szálakból. Előveszi guzsalyát nappal, elő estve, de többé nem jő arany róla, folytatja éjfélen túl, hát a szálok ismét aranynyá változnak.
Az erkelyt s hová arany szálait eresztgeté, most is mutatja a nép. Igy font napról napra, s midőn már azon gondolkoznék, hogy értékesitné, s kiszabaditást kisértsen vele; egy éjfélután ki kapja el orsóját? vártt kedvese, kinek azon perczben, melyen aranyfonala oly hosszu lett, hogy fogsága helyeig ér, azon perczben lepattantak rablánczai s ide repülhetett.”
Forrás: rejtekhely.ro
„Azon ős időben, midőn még tüzet fúvó sokfejű sárkányok uralkodtak a sziklák felett, s tartották rettegésben a vidék szegény földnépét, élt Oláhhonban egy Jorgován nevű roppant erős fiatal ember, ki egy pásztor leányba volt szerelmes. A leány a havason marhát őrizvén, egyszer csak eltűnt. Jorgován, ki kedvese után nagyon búsult, megindult felkeresésére, de hasztalan kutatta fel a havasokat, mert nem akadt a nyomára. Veszteségén nagyon elbúsulva, eltökélte, hogy honába többé nem tér viszsza, hanem remetéskedni kezdett annál a sziklánál, melyet róla Jorgován kövének neveznek, s a melyről a leggyönyörűbb kilátás van Oláhországba.
Jorgován köve napjainkban (emberalakkal, sárkány nélkül)
Fotó: © Budai Péter, 2012
Hoszszasabb ott lakása után, egy nap a szikla tetején ülvén, gyönyörű női éneket hall, s az énekről reá ösmer elvesztett kedvesére, kit az átelleni szirten lakó sárkány rabolt volt el s őrzött. Jorgovánt Oláhhonban mindenki meghaltnak hitte, mit ő tudván, nem ment oda viszsza, hanem leszállott Erdélybe s itt egy negyven mázsás buzogányt készíttetett magának, ezzel a kőszirt tetejéről délben, mikor a sárkány a napon piritkozott, lóháton a sárkányhoz átszöktetett s ott megvívott véle, de nem győzhette le. Felbosszankodván a siker hiányán, újból lejött Erdélybe s egy más kilenczvenkilencz mázsás buzogányt készíttetett, ezzel aztán a sárkányt hoszszas viadal után megszalasztotta, mely dühében tüzet fúván, az útjába eső fákat s bokrokat mind leperzselte, s azóta azon helyen nem is nő több.
Jorgován a sárkányt egész a határszélig üldözte, honnan az vissza kiáltott: várj csak Jorgován, eddig én voltam a havasok ura s minden ott lakó állatoké; ezután te leszel az, de bosszút állok rajtad! mérges legyeket bocsátok a havasokra, melyek marháidat elpusztítják s engemet megboszszulnak. Ezután a sárkány elvonult a méhádiai hegységek közötti barlangba s ott elvérzett. Tüzétől a források felhevültek, a kolumbácsi legyek pedig gyakran pusztítják azóta a havason a szegény marhákat. A Jorgován köve tetején pedig most is látszik a patkója bélyege annak a lónak, melyen Jorgován a sárkányhoz átszöktetett.”
