Jelzetlen ösvények
A jelzéssel ellátott turistautakon keresztül-kasul bebarangolhatjuk a Retyezátot. Van ugyanakkor néhány különleges szépségű hely, ahová csak jelzés nélküli – de egyébként gyakran járt – ösvényen juthatunk el. Ezek egy része korábban szintén turistaút volt, de már nem tartják karban. A kifakult, megkopott jelzéseket kellő odafigyeléssel azonban még most sem nehéz követni, és az ösvényeket sem hódította még vissza teljesen a vadon. A jelzetlen utak másik csoportját azok a jellemzően magasabb régiókban található csapások képezik, amelyek korábban sem voltak hivatalos jelzéssel ellátva, de praktikusságuk miatt pásztorok vagy hegymászók kőrakásokkal jelölték meg őket. Az utak nehézsége technikai szempontból többnyire a normál turistautak szintjén van, bár esetenként némi sziklamászás is szükséges.
Fontos leszögezni, hogy a Retyezát Nemzeti Park látogatási szabályai szerint a jelzés nélküli utakat turisták nem használhatják. Előfordulhat azonban olyan helyzet, amikor a körülmények (hirtelen jött vihar, előre nem várt lavinaveszély) miatt mégis szükség lehet rájuk. Érdekes helyzetet teremtenek a hivatalosan megszüntetett, de valójában követhető régi jelzések, valamint néhány olyan hegycsúcs, amely valamelyik jelzett úttól szinte „karnyújtásnyira” van. Ezekben az esetekben a kalandvágy és a felfedezés ösztöne olykor felülkerekedik a tiltáson. Az adott helyzet függvényében, a körülmények mérlegelésével meghozott döntés mindig egyéni felelősség. Éppen ezért hasznos tisztában lenni néhány rejtett csapás leírásával és a várható veszélyekkel.
Amennyiben úgy határozunk, vagy arra kényszerülünk, hogy jelzetlen ösvényekre térünk, járjunk fokozott elővigyázatossággal! Ilyenkor különösen nagy az eltévedés veszélye (főleg ködös időben). Nyílt, homogén terepen (havasi gyepek, kőtengerek) és a kitett, sziklás részeken is folyamatosan figyeljük az utat jelző „kőbabákat”. A minden túrán kötelező kelléknek számító térkép mellett jó szolgálatot tehet egy GPS készülék. Ne feledjük ugyanakkor, hogy a tájékozódási készséget egy technikai eszköz sem pótolhatja! Törpefenyvesen való átvágásnál legyünk körültekintőek, mert a sűrű növényzetben nagyon könnyű eltévedni. A kitettebb gerincszakaszokon vezető csapások még fokozottabb odafigyelést igényelnek, ezekre az alábbi útleírásokban külön felhívom a figyelmet.
Az alábbi útvonal leírásokban megadott időtartamok irányadóak, természetesen egyéni kondíciótól függ, hogy ki mennyi idő alatt teljesít egy adott távot és szintet. A szintemelkedések és süllyedések a megadott irányra vonatkoznak.
A nagyközönség előtt pár éve újra megnyitott, és korábbi népszerűségét visszanyert Rossz-völgyi turistaút közvetlen elérését az Encián menedékház felől egy „félhivatalos” ösvény teszi lehetővé, amit elsősorban a hegyimentők könnyebb mozgása érdekében alakítottak ki, ám a csábító rövidítési lehetőség miatt a túrázók is gyakran használják. Az ösvényre nem könnyű rátalálni, de ha sikerül, akkor kis odafigyeléssel aránylag jól követhető.
Pár percnyi járásra a menedékháztól lefelé, egy jókora kőrakás jelzi azt a pontot, ahol a kék sáv jelzésről le kell térni a mellettünk csobogó Pietrele-patak felé. A patakon óvatosan átkelve (híd nincs!) már jól kirajzolódik a csapás, és a mesebeli fenyvesben haladva aránylag sűrűn találkozhatunk a piros kereszt jelzéssel is (fákra rögzített kis műanyag lapkákon). Enyhe hullámzással, de nagyjából a szintet megtartva (ez a tulajdonság adja az út fő „vonzerejét”) haladunk a Pietrele-gerinc oldalában, majd mintegy 30-40 perc múlva érkezünk meg a Rossz-völgybe tartó, sárga háromszög jelzésű turistaúthoz (fémoszlop, rajta eligazító táblával).
Jótanács: Rossz látási viszonyok között (szürkületkor, sötétben, illetve nagy ködben) inkább ne ezt az ösvényt válasszuk, mert a kis lapkákat ilyenkor sokkal nehezebb észrevenni, így megnő az eltévedés veszélye!
A Zsudele-nyeregből induló jelzetlen ösvény rövid ugyan, de tériszonyosoknak nem ajánlható. Az út első szakasza még aránylag széles gerincen vezet. Helyenként nagyobb kőlapokon kell mászkálni, de ez a szakasz nem veszélyes. A Zsudele-csúcs közelébe érve aztán a gerinc fokozatosan egyre kitettebbé válik. Az utolsó, merészen emelkedő szakasz előtt a kőrakások által mutatott úton balra kerüljük a gerincet, és a csúcs biztonságosabb nyugati oldalán folytatjuk a mászást (a keleti oldalon mély szakadék van).
Az út egy pontján szükség lesz egy rövid (2-3 m) sziklamászásra, de vannak jó fogások. A „helyes” irányt, vagyis a legkényelmesebben mászható utat továbbra is kőbabák mutatják, próbáljuk ezeket követni. Nemsokára felérünk a csúcsra (pózna jelöli), ahonnan nagyszerű rálátást nyerünk a Bukura-katlan alattunk csillogó tengerszemeire és a katlant övező csúcsokra. A gerinc folytatása innentől a Bukura-kapuig kellő hegymászó tudás és felszerelés hiányában járhatatlan, ezért biztonságosan csak visszafelé juthatunk le.
A Zsudele-nyeregből egy másik, dél felé tartó, szintén jelzetlen csapást is észrevehetünk. Ez többnyire a Szlevej-gerinc vonulatát követi, csak helyenként, a legkitettebb szakaszokon távolodik el tőle néhány méternyire. Mivel az útvonal jórészt sziklás terepen vezet, ezért a megszokottnál lassabb haladási sebességgel kell számolnunk. Tájékozódásunkat elsősorban kőrakások segítik, de rövidebb szakaszokon az út ösvény formájában is megerősíti, hogy nem tévedtünk le róla. Nehézség szempontjából az út UIAA I fokozatba sorolható, bár a gerinc egy pontján meg kell küzdenünk egy technikásabb (UIAA II) sziklalépcső lemászásával. A gerincen mozogva egyébként legyünk óvatosak, mert az északi oldal helyenként szakadékos.
Az útvonal kisebb emelkedők és ereszkedések sorozata. Elsőként a nyereg melletti csúcsot másszuk (kerüljük) meg, majd egy csorbába ereszkedve keletnek fordulunk. Innen erősebb kaptatóval hágunk fel a gerinc legmagasabb pontjára, a Közép-oromra (2400 m), ahol remek kilátásban részesülünk. Alattunk a Bukura-katlan megannyi tengerszeme csillog, a széles katlant dél felől övező csúcsok pedig izgalmas keretet adnak a panorámának. Ezután következik az út legnehezebb szakasza: a gerinc közelében, egybefüggő sziklás-köves terepen kell haladnunk, és itt találkozunk az ominózus lemászással is. A következő prominens csúcs miatt még vissza kell kapaszkodnunk 2372 m magasra, innentől azonban a gerinc folyamatosan veszít magasságából és vadságából. A Szlevej-csúcs (2347 m) után már könnyed sétával közelítjük meg a Bukura-tóhoz vezető jelzett turistautat (sárga kör - kék kereszt együttes jelzés).
Lázár és Valea Mării vízesések
2,5-5 km | 2-3 óra | +100 m (völgyenként) | -100 m (völgyenként) | térképen
A Retyezát délkeleti részében található látványos vízeséseket kevesen ismerik, és a közelmúltig nem is sokan keresték fel őket, lévén hogy a jelzetlen csapásokon csak némi tájékozódókészséggel lehetett megtalálni a hozzájuk vezető utat (bár tény, hogy ez nem volt különösebben nehéz). A közelmúltban, ha turistajelzéseket nem is, néhány útbaigazító táblát kihelyeztek a helybeliek, ami már bőven elegendő a tájékozódásra. Emellett az út egy-egy veszélyesebb szakaszán való átjutást jól kivitelezett falétrákkal biztosították, így mostantól nyugodtan ajánlható bárkinek - akár egy pihenőnap programjaként (a két vízesés-együttes felkeresése kiváló „félnapos” program). Fedezzük fel e pompás zuhatagokat, nem fogunk csalódni bennük!
A DN66A jelű útról a Lázár-patak (Lazăru) völgyébe vezető köves útra kell letérnünk (már itt tábla jelzi a vízeséseket). Az út első kb. 1,8 km-es szakaszát, ha módunkban áll, érdemes autóval megtenni (lassan, de jól járható személygépkocsival is), mert itt nincs semmilyen látnivaló. Később egy ponton az út éles balkanyart vesz, ahol újabb táblákat találunk: egyikük balra, a Buta-menedékház felé mutat, jobbra pedig a vízesések irányába invitál egy piros tábla. Itt parkoljuk le az autót (van hely bőven), és a továbbiakban gyalogszerrel folytassuk utunkat. Rövid ideig egy viszonylag széles, régi erdészeti út nyomvonalán haladunk, majd ismét táblákhoz érkezünk, melyek a Mării, illetve Lazaru völgyekbe vezető utak szétágazását jelzik (kb. 400 méterre az előző táblától).
Lázár-völgy
Jobbra térve a Lázár-völgy irányában folytatjuk tovább az egykori erdészeti úton, ami helyenként már erősen cserjésedik. Rövidesen átkelünk a Mării-patak felett, egy részben beomlott betonhídon, ami járművel már nem, de gyalogosan még biztonsággal járható. Erdős völgyben vezet tovább utunk, a Lázár-patakon pedig még kétszer kelünk át (kb. 300 méterenként) hasonló hidakon, de végig a meder közelében maradunk. Újabb 200 m után az régi út véget ér és gyalogösvénybe vált - innentől kicsit nehezebb dolgunk lesz a nyomkövetéssel, de már nem vagyunk messze végcélunktól. Mintegy 150 m megtétele után még egyszer kereszteznünk kell a patakot, amihez itt már csak egy pár keresztbe fektetett fatörzs áll rendelkezésünkre, de a melléjük eszkábált korlát sokat segít az átkelésben (mindenesetre legyünk óvatosak, nehogy idejekorán hűsítő fürdőt vegyünk).
Hamarosan elhaladunk az első (két szolidabb méretű lépcsőből álló) vízesés mellett, ahonnan már hallani a következő két zuhatag morajlását. Mindjárt megpillantjuk a középső, mintegy 5 méter magas lépcső esését, melynek vize egy folyamatosan tajtékzó medencében „adja ki” dühét magából. Innét az ösvény jobb kéz felé felkapaszkodik egy sziklára, ahonnan egyrészt felülnézetből látunk rá az imént elhagyott középső lépcsőre, másrészt betekintést nyerünk az e fölötti kanyarban eldugott, meredek sziklavájúban alázúduló felső, és egyúttal legnagyobb vízesés felé is, melynek medencéje rendelkezik egy nyugodtabb résszel, de azt elérnünk csak veszélyes, csúszós sziklákon átmászva lehetséges, ezért inkább érjük be az elénk táruló látvánnyal, és a fürdőzést - amennyiben ilyen tervekkel rendelkezünk - hagyjuk meg a Mării-völgy számára.
Túránk végpontjáról a felfelé bejárt útvonalon térünk vissza a két völgy elágazásáig, illetve autónkhoz.
Mării-völgy
Balra térve a Mării-völgybe vezető ösvényen haladunk tovább. Egy beton hídelemen átkelünk a Mării-patak „szökevényén”, majd a patak főága mellett a víz csobogását hallgatva erdőben haladunk tovább, helyenként pillantást nyerve a völgyet övező sziklafalakra. Nemsokára egy nagy, önálló sziklatömb tövéhez érünk (alatta kisebb vízeséssel), amit kisvíz esetén a patak felőli oldalon akár szintben is kikerülhetünk, de biztosabb, ha a balról, a jól kitaposott ösvényt követve kicsit fel-, majd vissza lemászva jutunk túl rajta (ebben az esetben lehetőségünk lesz kisétálni a szikla tetejére is). Ezután újabb rövid erdei szakasz következik, de ezúttal sem távolodunk el nagyon a parttól. Hamarosan összeszűkül a völgy és megpillanjuk az első falétrát, ami egy patakparti sziklán segít felkapaszkodni. Mellettünk az első komolyabb vízesés ad ízelítőt a fentebb ránk váró szépségekből. Rögtön ezután egy fahíd segíti továbbhaladásunkat, majd újabb rövid, de hasznos lépcső könnyíti az ide látogatók dolgát. Mellettünk a második esés morajlik, de ennek tetejéhez érve rögtön magának követeli figyelmünket a soron következő „vízlépcsők” látványa, melyek az eddigieknél is jóval magasabbak. Itt garantáltan el fogunk tölteni jó néhány percet a „hűha”-élmény feldolgozásával és az elénk táruló kép fotózásával (tipp: nyáron érdemes a nap közepére időzíteni a túrát, ha kedvező fényviszonyokat szeretnénk).
Aki ennél is többre vágyik, és nem ijedős természetű, az a patak sekély gázlóján mezítláb átkelve a túlparton felkapaszkodó csapáson továbbmehet a legfelső vízesés felé. Ösvényünk hamarosan kettéágazik, de rövid idő múlva ismét egyesül. Később egy ponton viszont nem árt óvatosnak lennünk, mert az ösvény fele a mélybe szakadt - itt érdemes megfontoltan, a kézre eső fiatal fák törzsét (tartásuk ellenőrizendő!) kapaszkodóként használva átjutni (felfelé nem olyan veszélyes, de visszafelé, az ereszkedésnél valóban szükség van némi körültekintésre). Már csak néhány lépés és megcsodálhatjuk a felső vízesést, meleg időben pedig az alatta lévő természetes medencében le is hűthetjük fáradt tagjainkat.
Túránk végpontjáról a felfelé bejárt útvonalon térünk vissza a két völgy elágazásáig, illetve autónkhoz.